1. Fejezet

A tél már a végét járta, hó nem fedte a földet. A hűvös szél a csupasz fák között járt, a természet elcsendesedett. A csendet fémcsattanás és sikolyok törték meg. A Sötét Isten démonai ostromolták Glelrun falait, próbálva átvenni az irányítást az Istennő városa felett.

Az Őrzők készen álltak. Mindig is ez volt a feladatuk. Megvédeni a várost, akár az életük árán is. A nedves talaj és a csúszós fű megnehezítette a mozgást. A magas falak árnyékot vetettek a csatatérre, ahol már százával hevertek az elesettek. Az ég sötétsége és a föld véráztatta csillogása hátborzongató kontrasztot alkotott.

A kastély egyik termében az Őrzők a védelmi stratégiát beszélték át. A sötét kőfalakat fáklyák fénye világította meg, árnyékokat vetve a térképekkel teli asztalra. Az ablakokon át beszűrődtek a csata zajai.

"Tíz perc múlva megnyitjuk a kapukat." jelentette ki a Főparancsnok. "A Hármas Védelmi Egység kivonul, hogy megerősítse a Kettes Egységet. Közben az íjászok a falakról támogatják az előrenyomulást. Ha a Hármas Egység eléri a pozícióját, együtt visszaszorítják az ellenséget."

Ujjával végigkövette a tervet a térképen. A jelenlévők arcára aggodalom ült ki, egyesek homlokán verejték csillant. A Főparancsnok látta a félelmet, de tudta, hogy nincs helye habozásnak.

"Rengeteg múlik ezen a csatán." mondta határozottan. "Nem hagyhatjuk, hogy a démonok elvegyék az otthonunkat. Lehet, hogy félelmet éreztek, de harcolnunk kell."

A szoba csendje egy pillanatra megfeszült.

"Az újoncok térjenek vissza az Őrszállóba és várjanak ott."

​

A parancsnokok egyetértően bólintottak. A fiatalabb Őrzők arcán megkönnyebbülés tükröződött, ahogy elindultak kifelé, míg a tapasztaltabb harcosok szemében a harci vágy és a kötelesség tüze égett. Mind tudták, hogy ez a csata nem csupán egy összecsapás volt a város sorsa függött tőle.

Vyth, a fiatal újonc a mestere mellett állt. Ő is azok közé tartozott, akik kivételesen részt vehettek a megbeszélésen. Ahogy a parancsnok szavai elhangzottak, előrébb lépett.

"De Főparancsnok Úr! A harcban minden emberre szükség lehet, hadd harcoljunk mi is!"

A terem elcsendesedett. Minden tekintet Vyth-re szegeződött. A Főparancsnok szeme megvillant, majd az asztalra csapott.

"Ez az én döntésem. Nem engedek ki újoncot a csatatérre. Még túl tapasztalatlanok vagytok ehhez a harchoz. Két év kiképzés szükséges, mielőtt valakit harcba küldenénk. Ha jól tudom, te még csak egy éven vagy túl."

"Igen, Uram." Vyth lesütötte a szemét, majd visszalépett mestere mellé. "Elnézést kérek."

A Főparancsnok mély levegőt vett, majd halkan, de határozottan folytatta.

"Akkor, ahogy megbeszéltük."

Sarkon fordult és távozott, léptei visszhangoztak a terem kőpadlóján.

Vyth a mesterére pillantott, majd reménykedve megszólalt.

"Mester... nem lehetne...?"

"Sajnálom, Vyth." A férfi tekintete egyszerre volt szomorú és büszke. "Ez a parancs. Kiváló kardforgató vagy, de még van mit tanulnod. A legjobb, ha visszatérsz az Őrszállóba, és ott vársz a további parancsra."

"Értettem..."

Vyth szótlanul indult el. Léptei tompán csoszogtak a kőpadlón. Ahogy kilépett a teremből, a harc zaja ismét felerősödött.

A folyosón haladva látta a csata fényeit az ablakokon át. Hallotta a kardok csattanását, a kiáltásokat. Minden egyes lépése nehezebbnek tűnt.

Vyth duzzogva haladt végig a zsúfolt utcákon. Fiatal volt, mindössze tizenhét éves, és bár soha nem harcolt még éles csatában, védelmezni akarta a várost, ahol született.

Félúton megtorpant. A falakon túlról hallotta a csata zajait. Kardok csattantak, kiáltások visszhangoztak, robbanások rázták meg a földet. A harc egyre közeledett.

Ismerte a város kimenekítő útvonalait, azokat a rejtett járatokat, amelyeket szükség esetén a civilek menekítésére használtak. Egy ilyen útvonalon át könnyedén kiszökhetne, hogy harcba induljon a város védelméért.

Mire észbe kapott, már ott állt az átjáró előtt. A falak nedvesek voltak, mohával benőttek, a levegő dohos és hideg. A kilincshez nyúlt, de a mozdulat félbemaradt.

"Nem tehetem... Mindenképpen rá fognak jönni, és büntetést kapok a parancs megszegéséért."

Sóhajtott, majd visszafordult az Őrszálló felé.

A következő pillanatban halk nyikorgás törte meg a csendet.

Vyth gyorsan a közeli hordók mögé húzódott. A fedezék tetején rozsdás láncok és törött ládák hevertek. Figyelt.

Az átjáró ajtaja lassan kinyílt, és hat alak lépett ki a sötétből.

Démonok.

A keze a kardjára siklott, de nem rántotta elő. Egyedül esélytelen volt ellenük. Ha most elszalad segítséget kérni, mire visszaérne az őrökkel, a démonok már rég eltűnnének.

"Idáig minden simán ment." szólt az egyik démon. "Az információ jó volt. De ne húzzuk az időt. Amint elérjük a kaput, a csapataink nagy része bejuthat, és megszerezzük, amit Urunk kíván."

A vezető démon magabiztosan haladt előre, a többiek szorosan követték. Az utcák egyre sötétebbek lettek, ahogy mélyebbre jutottak a városban.

"A kapu? Ki akarják nyitni a nagy kaput?" gondolta Vyth. "Meg kell akadályoznom. De egyedül nem bírok el hat démonnal... Vagy kockáztassam meg? A város ezen részén egy Őrző sincs rajtam kívül... Mindenesetre egyelőre követem őket."

Óvatosan, hangtalanul haladt utánuk, az épületek árnyékába húzódva. A szíve vadul dobogott, tenyerét izzadság borította. Egy rossz mozdulat, és az ellenség észreveszi.

Vyth duzzogva haladt végig a zsúfolt utcákon. Fiatal volt, mindössze tizenhét éves, és bár soha nem harcolt még éles csatában, védelmezni akarta a várost, ahol született.

Félúton megtorpant. A falakon túlról hallotta a csata zajait. Kardok csattantak, kiáltások visszhangoztak, robbanások rázták meg a földet. A harc egyre közeledett.

Ismerte a város kimenekítő útvonalait, azokat a rejtett járatokat, amelyeket szükség esetén a civilek menekítésére használtak. Egy ilyen útvonalon át könnyedén kiszökhetne, hogy harcba induljon a város védelméért.

Mire észbe kapott, már ott állt az átjáró előtt. A falak nedvesek voltak, mohával benőttek, a levegő dohos és hideg. A kilincshez nyúlt, de a mozdulat félbemaradt.

"Nem tehetem... Mindenképpen rá fognak jönni, és büntetést kapok a parancs megszegéséért."

Sóhajtott, majd visszafordult az Őrszálló felé.

A következő pillanatban halk nyikorgás törte meg a csendet.

Vyth gyorsan a közeli hordók mögé húzódott. A fedezék tetején rozsdás láncok és törött ládák hevertek. Figyelt.

Az átjáró ajtaja lassan kinyílt, és hat alak lépett ki a sötétből.

Démonok.

A keze a kardjára siklott, de nem rántotta elő. Egyedül esélytelen volt ellenük. Ha most elszalad segítséget kérni, mire visszaérne az őrökkel, a démonok már rég eltűnnének.

"Idáig minden simán ment." szólt az egyik démon. "Az információ jó volt. De ne húzzuk az időt. Amint elérjük a kaput, a csapataink nagy része bejuthat, és megszerezzük, amit Urunk kíván."

A vezető démon magabiztosan haladt előre, a többiek szorosan követték. Az utcák egyre sötétebbek lettek, ahogy mélyebbre jutottak a városban.

"A kapu? Ki akarják nyitni a nagy kaput?" gondolta Vyth. "Meg kell akadályoznom. De egyedül nem bírok el hat démonnal... Vagy kockáztassam meg? A város ezen részén egy Őrző sincs rajtam kívül... Mindenesetre egyelőre követem őket."

Óvatosan, hangtalanul haladt utánuk, az épületek árnyékába húzódva. A szíve vadul dobogott, tenyerét izzadság borította. Egy rossz mozdulat, és az ellenség észreveszi.

​

Ahogy Vyth követte a démonokat, végig azon járt az esze, hogyan állíthatná meg őket. A nap alacsonyan állt, hosszú árnyékokat vetve a város falaira. A kőfalak sötét színe és az évek alatt megtelepedett moha csak még komorabbá tették a látványt.

A démonok a kapuhoz értek. Vyth megbújt egy láda mögött, figyelt és várt. A démonok rajtaütést terveztek az Őrzők ellen. Ahogy az egyikük megindult egy háttal álló Őrző felé, Vyth cselekedett. Kiugrott rejtekhelyéről, kardja megcsillant a napfényben, és csapást készült mérni a legközelebbi démonra. Az azonban időben észrevette, és félreugrott.

Erre felfigyelt a közelben lévő Őrző is, aki szintén előrántotta a kardját. Az Őrzők páncéljának fémes csillogása elhalványult az idő és a sok harc nyomán, de most újra életre kelt a napfényben.

"Hohó, úgy néz ki, lebuktunk." nevetett fel az egyik démon.

"Sebaj, így is remek mulatság lesz." vigyorgott egy másik, majd rárontott Vyth-re.

A démon bőre sötét és érdes volt, szemeiben a kárhozat tüze villogott. A támadások ereje majdnem kicsavarta Vyth kezéből a kardot. Minden csapás élesen visszhangzott a falakon.

Az összecsapás zajára két másik Őrző is felfigyelt, és a kaput védve a segítségükre siettek. A démonok nem késlekedtek egyből rájuk vetették magukat, pengéik villogtak, közben tűzgolyókat idéztek, amelyeket az Őrzők felé hajítottak. A forróság megperzselte a közeli fából készült tárgyakat, a lángok azonnal fellobbantak.

Vyth próbálta felmérni a helyzetet. Tudta, hogy ügyes kardforgató, de nem volt harci tapasztalata. A démonok gyorsak voltak, mozgásuk természetfeletti pontosságot sugárzott.

"Csak nyugalom." emlékeztette magát. "Használd, amit tanultál. Nem mindig a támadás a legjobb módszer..."

Kardját maga elé tartotta, várta az ellenfél lépését. A démon támadásba lendült. Vyth egy pontos szúrással eltalálta a felsőtestét. A démon megtántorodott, majd összeesett.

Nem volt idő pihenni. Egy újabb démon rontott rá, de Vyth már mozdult is, segítve a harcban lévő társait.

Egy tűzgolyó csapódott be az egyik Őrző mellkasába. A katona holtan rogyott össze, a földön vörös folt terjedt szét alatta.

Vyth szeme kitágult.

"Ezért megfizetsz, démon!" kiáltotta, és három gyors vágást mért rá a támadójára. A démon a földre zuhant.

A többiek nevetni kezdtek.

"Nem is olyan gyengék ezek az emberek. Csak kár, hogy nem érnek vele semmit."

A következő pillanatban egy másik démon pengéje újabb Őrző szívébe hatolt.

"Még ha meg is ölnek minket, visszatérünk. Az Alvilág soha nem enged el minket."

Vyth szíve hevesen vert. A démonok szavai mélyen belevágtak. A vér szaga betöltötte a harcteret, a fémes szag keveredett a perzselő tűz égett illatával.

Egyre nehezebben kapott levegőt.

"Hogyan? A társaim a semmiért adják az életüket?"

A gondolatai összekuszálódtak. Félelem és harag kavarogtak benne.

Az utolsó Őrző dühösen rontott az ellenségre, egyetlen mozdulattal kettőt is levágott. Egy démon azonban hirtelen kiütötte a kezéből a kardját, és a végső csapásra készült.

"Nem!" ordította Vyth.

A démon felé vetette magát, és vad küzdelem kezdődött. A démon pengéje megsebezte a vállát, a fájdalom élesen cikázott végig a testén. Összeszorította a fogát, és egyetlen erőteljes mozdulattal levágta az ellenfele fejét. Egy gyors hátraarc az utolsó démon is holtan rogyott a földre.

Por és vér keveredett a kövezeten.

Vyth kiejtette a kardját a kezéből és térdre rogyott. Az életben maradt Őrző azonnal mellé lépett, hogy megtartsa.

Vyth zihálva nézte a földön heverő holttesteket. A veszteség súlya egyszerre nehezedett rá.

"Nyugodj meg." szólt az Őrző. "Vége van."

A férfi hangja határozott volt, de Vyth belül még mindig remegett. Lehunyta a szemét, nagy levegőt vett. A harag és félelem lassan csillapodott.

A csendben csak a távoli harci zajok és a szél zúgása hallatszott.

Pár pillanat múlva Vyth felállt.

"Sietnünk kell. Jelentenünk kell a Főparancsnoknak!" A hangja határozott volt, de mélyen legbelül még mindig érezte a félelem és a veszteség súlyát. "Láttam, hol jöttek be ezek a démonok. Meg kell akadályoznunk, hogy újabb csapat törjön be a városba!"

​

Az Őrző bólintott, majd mindketten futásnak eredtek a kastély felé. A város szűk utcáin rohantak, elhaladva a piac és a zsúfolt házak között. Ahogy elérték a kastélyt, a hatalmas, faragott kőkapuk és az idő által megkopott falak komoran tornyosultak föléjük.

Vyth berontott a Főparancsnok termébe. A tágas helyiséget ablakok és mennyezetig érő faliszőnyegek díszítették. A Főparancsnok egy fiatal, huszas éveiben járó, barna hajú férfival beszélt, aki ezüst páncélt viselt. A vértezet fémje a beáradó fényben csillogott.

"Főparancsnok Úr! Nagy baj van!" Vyth alig kapott levegőt.

A Főparancsnok összevonta a szemöldökét. "Mégis mi történt?"

Vyth lihegve mesélte el, amit látott. "Démonok lopakodtak be a városba az egyik menekülő útvonalon. Megpróbálták kinyitni a nagy kaput, és két Őrzővel is végeztek. Tudniuk kellett az útvonalak helyéről. Esélyes, hogy a többit is ismerik."

A Főparancsnok arca megkeményedett. "Meg sem kérdezem, miért voltál a város azon részén... De nem is számít. Gyorsan kell cselekednünk." Az ezüst páncélos férfira nézett. "Amarah Ezüstlovag. Engedélyt kérek a menekülő útvonalak lezárására."

Amarah habozás nélkül bólintott. "Zárják le az útvonalakat. A civil lakosságot vezessék az Istennő Templomába."

"Értettem." A Főparancsnok sietve távozott.

A terem csendjét a gyors léptek visszhangja törte meg. A falakon függő zászlók meglebbentek az ajtó becsapódásától.

Vyth még mindig a helyén állt. Figyelte az ezüst páncélos férfit. Ki ez az Ezüstlovag, akinek még a Főparancsnok is engedelmeskedik?

Végül megrázta a fejét, és a Főparancsnok után eredt.

"Főparancsnok! Hogyan segíthetek?" kérdezte, szinte könyörgő hangon.

A Főparancsnok hátrapillantott. "Siess az Őrszállásra. Vidd a hírt, és kezdjétek meg a lakosság evakuálását. Kísérjétek őket az Istennő Templomába."

Vyth bólintott, majd futásnak eredt.

A város piacán vágott keresztül. Az utcák keskeny sikátorai szorosan ölelték körbe, a tömeg szétrebbent előtte, ahogy utat tört magának. Nem engedhetett a feszültségnek. Minden perc számított.

Amint elérte az Őrszállást, azonnal értesítette az Őrzőket. A lakosság mentése azonnal megkezdődött. Az emberek arcán félelem tükröződött, de az Őrzők gyorsan és határozottan irányították őket. Csoportokba rendeződve indultak az Istennő Temploma felé.

A nap lassan lenyugodott. A városra sötétség borult.

Vyth még mindig érezte a mellkasában a szorítást. Az aggodalom nem múlt el. De nem állhatott meg.

​

Az evakuálás végére a város sötétségbe borult. Csak néhány utcai lámpa és a távoli lángok fénye világította meg a környezetet. Az emberek sietve vonultak az Istennő Temploma felé, ahol a vastag kőfalak mögött biztonságban érezhették magukat. A templom hatalmas, díszes kapuja előtt őrszemek álltak, figyelve az érkezőket.

Vyth megpillantotta Amarah Ezüstlovagot. Az ezüst páncél a fáklyák fényében szinte ragyogott. Amarah határozott léptekkel közeledett, majd megállt előtte.

"Vyth." A hangja nyugodt, mégis határozott volt. "Beszélni akarok veled."

Vyth meglepve nézett rá. Nem értette, mit akarhat tőle egy ilyen magas rangú lovag. Amarah tekintete mély és átható volt, mintha minden gondolatát ki akarná olvasni.

"Kérlek, meséld el a teljes történetet." folytatta Amarah. "Mit kerestél ott? Mit láttál, mit hallottál? Hányan voltak? Minden részlet fontos."

Vyth habozott egy pillanatig, majd belekezdett. A fáklyák fénye árnyékokat vetett az arcára, a hideg esti szél végigsiklott a bőrén. Nem akarta eltitkolni az igazságot, még ha attól is tartott, hogy Amarah mit fog szólni a kiszökési kísérletéhez. Elmondott mindent hogyan követte a démonokat, hogyan harcolt velük, és hogyan sikerült végül megállítani őket.

Amarah hallgatott, majd bólintott.

"Értem... A szökés nem volt bölcs döntés, de ennek hála felfedezted a behatolókat, és még időben meggondoltad magad." Egy halvány mosoly jelent meg az arcán. "Köszönöm az információkat."

Egy pillanatra Vyth vállára tette a kezét. A mozdulat nem volt több egy egyszerű érintésnél, mégis mintha erőt adott volna neki.

Amarah tekintete ellágyult, majd megfordult, és elindult a templom belseje felé. A hatalmas, ívelt mennyezet alatt freskók és szobrok díszítették a falakat.

Vyth figyelte, ahogy az Ezüstlovag eltávolodik. A nap eseményeinek feszültsége lassan oldódni kezdett. Tudta, hogy még sok tennivaló vár rá, de most, hogy mindent elmondott, és látta Amarah biztató mosolyát, a lelkét valamivel könnyebbnek érezte.

​

Vyth kissé megkönnyebbülve hagyta el a Templomot. Ahogy lefelé haladt a hegyoldalon, érezte, ahogy a hűvös esti szél végigsimít az arcán. A magasból letekintve látta Glelrun kanyargós utcáit, a távolban még parázsló tüzeket, amelyek a csata nyomait őrizték.

Ekkor három fekete csuklyás alak tűnt fel előtte. A csuklyák alatt vörösen izzó szemek és vicsorgó fogak villantak. A bőrük vérvörös volt. Nem hasonlítottak azokra a démonokra, akikkel korábban harcolt. A sötét, gonosz aura, amely körbelengte őket, szinte tapintható volt a levegőben.

"Nocsak, nocsak, ki van itt..." vigyorgott az egyik démon, a hangja mély és hátborzongató volt.

"Hát, nagyon úgy néz ki, hogy az a gyerek, aki levágta a démonjainkat." nevetett fel a másik, metsző, éles hangon. "Viszont most nem lesz ilyen szerencsés."

A démonok egyetlen szempillantás alatt megindultak. Vyth épp a kardjáért nyúlt volna, amikor a következő pillanatban már ott voltak előtte, hatalmas karmaik lesújtani készültek.

Villanás.

A démonok hátraestek, néhány méterrel odébb csúsztak a földön. Ahogy feltápászkodtak, megpillantották Amarah-t Vyth előtt. Páncélja vakító fénnyel csillogott a sötétben.

"Hát ez?!" sziszegte az egyik démon. "Te meg ki a franc vagy?!"

"A nevem Amarah Ezüstlovag." A hangja hidegen csengett. "Az Egyes Védelmi Egység Parancsnoka. És az életetek itt ér véget."

A démonok hangosan felnevettek, majd vérszomjas tekintettel rontottak felé. Amarah kardja egyetlen mozdulattal kisuhant a hüvelyéből. Szent fény ragyogta be a pengét. Egyetlen csapás.

A démonok teste kettészakadt, szó nélkül rogytak a földre.

Amarah visszatette a kardját, majd Vyth-hez fordult, aki még mindig döbbenten nézte a holttesteket.

"Jól vagy?"

"I-Igen. Köszönöm." Vyth meghajolt.

"Már a Templomban éreztem a jelenlétüket. Ezért néztem körül, amikor megláttalak téged és őket."

"Lehet, hogy vannak még démonok a falakon belül. Ráadásul ezek is visszatérnek..." Vyth hangja még kissé remegett.

"Nem. Ők már nem térnek vissza." Amarah a holttestekre pillantott. "A kardom egy Szent Tárgy, akárcsak a páncélom. Mágikus és Szent erőkkel van felszerelve. Ez az egyetlen dolog, ami végleg képes elpusztítani a démonokat."

Vyth csodálkozva nézett rá. "Hogyan lehet ilyen erőre szert tenni?"

"Csak a kiválasztottak kaphatnak ilyen felszerelést." Amarah elmosolyodott. "De ha jól hallom, kiváló kardforgató vagy. Jó kezdet. Bár kissé önfejű is... Viszont ha keményen edzel, és bizonyítasz, talán egy nap te is Ezüstlovag lehetsz. De addig még sokat kell tanulnod. Hallgass a feletteseidre. Főleg a Mesteredre. Még ha néha nem is úgy tűnik, a javadat akarja."

Amarah egy pillanatig figyelte Vyth-et, majd megfordult, és elindult vissza a Templomba.

Vyth utána nézett. A Templom most először tűnt igazán a biztonság szimbólumának.

​

Vyth azon az éjszakán nem tudott aludni. Az Őrszálló szűkös szobájában feküdt, a fáklyák halvány fényében megvilágított kőfalakat bámulta. Amarah Ezüstlovag járt a fejében. Látta maga előtt, ahogyan könnyedén legyőzte a démonokat. A csata zaja még mindig visszhangzott benne, és a lovag szavai újra meg újra visszatértek.

Csodálta őt. Erős volt, rendíthetetlen. Vyth is olyan akart lenni, mint ő.

A városon kívül még mindig harc dúlt, a démonok fenyegetése nem múlt el. Tudta, hogy nem várhat tovább. Tennie kellett valamit. Érezte, hogy minél hamarabb erősebbé kell válnia, hogy ne csak védje a várost, hanem kivívja a helyét az Őrzők között.

Másnap, amikor az első napsugarak beszűrődtek az Őrszálló ablakain, Vyth már talpon volt. A reggeli szolgálatot alig várta, hogy leteljen. Amint végzett, egyenesen az edzőtérre sietett.

Nem engedték ki a városon kívülre harcolni, így a város falain belül kezdte meg saját küzdelmét. A legkeményebb, legzordabb edzőhelyet választotta. A hideg szél és a nedves talaj megnehezítette a mozgást, de ez csak még elszántabbá tette.

A napok egymás után teltek. Vyth reggeltől estig edzett. Izmai égtek, verejték csorgott az arcán, de nem állt meg. Végtelen kitartással gyakorolta a kardforgatást, újra és újra, amíg a mozdulatok tökéletesen nem illeszkedtek az ösztöneibe. Az edzőpálya közelében, a fák árnyékában töltötte idejét. A levegőben a kardok csattanása keveredett a ritkuló madárdallal.

Amikor a város lámpásai felgyulladtak, Vyth még mindig kitartott. Az éjszaka csendjében, amikor már mindenki más pihent, ő tovább küzdött saját határai ellen.

A csillagok magasan jártak az égen, amikor végül kimerülten rogyott le a földre. De a szemében még mindig ott égett a vágy.

Hazafelé, az Őrszálló csendes folyosóin sétálva minden este ugyanazt fogadta meg magának. Nem adja fel. Bármi áron is, de eléri a célját.

A csata a falakon kívül folytatódott, de Vyth harca itt, a város falain belül zajlott, önmagával, a saját határaival szemben.

​

Így telt a következő néhány nap, Vyth fáradhatatlanul edzett és készült, hogy a legjobbat hozza ki magából. A gyakorlások során szinte teljesen kizárta a külvilágot, csak a kard, a mozdulatok és a céljai jártak a fejében. Azonban az egyik reggelen váratlan hírt kapott. A Főparancsnok hívatta őt. Szíve hevesen vert, ahogy a kihalt folyosókon áthaladva a parancsnoki terembe igyekezett.

Ahogy belépett a terembe, megpillantotta Amarah Ezüstlovagot, akinek jelenléte azonnal feszültséggel töltötte el. Vyth izgatott és egyben ideges is volt, de igyekezett megőrizni a nyugalmát.

"Vyth. Örülök, hogy látlak." Amarah hangja nyugodt volt, de a tekintete komolyságot sugallt.

"Én szintúgy, Uram." Vyth tiszteletteljesen bólintott. A szíve még mindig zakatolt, de nem engedte, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmei.

A Főparancsnok az ablak előtt állt, háttal nekik. A kinti fények árnyékba burkolták az arcát. Amikor megfordult, egy röpke mosoly suhant át rajta, mintha elismerte volna Vyth erőfeszítéseit.

"Vyth, van számodra egy megbízás." A Főparancsnok lassan, megfontoltan beszélt. "Az elmúlt napok eseményei után fokoztuk a megfigyelést a környező területeken. Az ellenség valami nagy dologra készül."

Vyth feszült figyelemmel hallgatta.

"Így van." Amarah egy lépéssel közelebb lépett, tekintete szigorú volt. "A Sötét Isten követői az Istennő Templomát akarják elérni. Nem tudjuk pontosan, mi a céljuk, de biztosak vagyunk benne, hogy valami veszélyesre készülnek."

Vyth szíve még gyorsabban vert.

"Minden bizonnyal felmerült benned a kérdés, hogy miért mondjuk el ezt neked, egy Őrző Tanoncnak." Amarah hangja határozott volt, de nem lekezelő.

Vyth érezte, hogy egyre növekvő izgalom járja át. Valamiért őt választották.

"Mint mondtam neked a minap..." folytatta Amarah. "...nagyon szép teljesítményt mutatsz. De hogy őszinte legyek, felsőbb utasítást követek." Egy rövid szünetet tartott, majd folytatta. "Elviszlek ahhoz, aki ezt az utasítást kiadta. Meghallgatod a részleteket, és eldöntheted, hogy vállalod-e a megbízást."

Vyth meglepve hallgatta. Nem számított erre.

Az elmúlt napokban úgy érezte, hogy észrevétlen maradt. Most világossá vált számára, hogy sokkal nagyobb figyelmet kapott, mint gondolta volna.

Nem tudta, ki kérte őt erre a küldetésre, és azt sem, pontosan mit kell tennie. De egy dologban biztos volt. El fogja vállalni.

​

Amarah elkísérte Vyth-et az Istennő Templomába. Ahogy haladtak a sziklás ösvényen, a levegő egyre hűvösebbé vált, a távolban a szél csendesen susogott a Templom fehér márványoszlopai körül. A hatalmas, aranyozott kapu előtt megálltak. Vyth szíve hevesen vert, miközben felnézett az épületre, amely szinte túlviláginak tűnt.

A Templom belseje hűvös és csendes volt. A fáklyák meleg fénye megcsillant a faragott kőfalakon, amelyeken misztikus jelenetek elevenedtek meg az Istennő életéből. A mennyezeten freskók díszelegtek, a fény játéka pedig szinte életre keltette a festett alakokat.

Amarah határozott léptekkel vezette Vyth-et a Templom mélyére, mígnem elérkeztek a Főpap terméhez. Az ősi szimbólumokkal díszített ajtók csendben tárultak fel előttük.

A teremben különös csend uralkodott, mintha a világ minden zaja elnémult volna. Aryn Főpap az ablak előtt állt, alakját a színes üvegablakon átszűrődő fény ölelte körül. Rózsaszín haja finoman omlott a vállára, hosszú ruhája mintha folyékony anyagból készült volna, amely körülötte hullámzott. Egy kopott, régi könyvet tartott a kezében.

Vyth meghajolt, majd kissé zavartan köszöntötte. A szoba légköre súlyként nehezedett rá, a szent tér komolysága pedig szokatlanul idegessé tette.

"Megtiszteltetés, hogy megismerhetem, Aryn Főpap." A hangja kissé megremegett.

"Üdvözöllek, Vyth. Örülök, hogy végre találkozunk." Aryn hangja lágy volt, de határozott. "Sok jót hallottam rólad."

Vyth zavartan elnevette magát, majd megvakarta a tarkóját.

"Sok jót? Általában csak leszidást kapok, amiért valami hülyeséget csinálok."

"Ugyan." Aryn mosolyogva érintette meg Vyth karját, ami hirtelen megnyugtatta őt. "Bár meggondolatlan vagy, a szíved a helyén van. Jó harcos vagy, de van még mit tanulnod."

Vyth Amarah-ra pillantott, aki bólintott, megerősítve a Főpap szavait.

"Nos, mint tudod..." folytatta Aryn. "...azért hívtalak ide, mert egy megbízást szeretnék neked adni. Természetesen jogod van elutasítani, nem jár érte büntetés. Ha nem érzed magad alkalmasnak, ne félj kimondani."

Vyth némán hallgatta, minden szót magába szívott.

"A Sötét Isten ostromolja a falainkat." Aryn tekintete mélyen az övébe fúródott. "Démonokkal már találkoztál. Most felfedeztünk egy barlangot a közelben, ahol egy kisebb, de erős démoni csapat fészkelte be magát. Nem tudjuk, mire készülnek, ezért szükségünk van rád, hogy megtisztítsd a barlangot és információt szerezz a terveikről."

Vyth szíve hevesen vert.

"Nem egyedül mész." Aryn egy pillanatra Amarah-ra nézett. "Ő elkísér téged. És mivel démonok ellen fogsz harcolni, kapsz egy Szent Tárgyat. Egy kardot, amely hatékonyabbá tesz a harcban. Ezen kívül egy térképet a barlang helyzetéről, valamint egy nap felkészülési időt biztosítunk."

Vyth gondolkodás nélkül felemelte a fejét. A Templom nyugalma, a feladat nagysága és a felelősség súlya ott feszült benne. Mégis, tudta, hogy ez az ő pillanata.

"Természetesen elfogadom a megbízást." A hangja határozottan csengett.

Aryn halványan elmosolyodott.

"Örömmel hallom." Egy rövid szünetet tartott, majd hozzátette, "Ami kissé szokatlan lehet, az az, hogy a küldetés ideje alatt te vezeted a csapatot. Bár Amarah jóval nagyobb rangban van nálad, kíváncsi vagyok, hogyan kezeled a helyzetet vezetőként. Ezért te hozod meg a döntéseket."

Vyth meglepetten pislogott.

"Ennek ellenére ne félj tanácsot kérni." Aryn tekintete nyugodt maradt. "A vezetés nem azt jelenti, hogy egyedül kell döntened. Néha a legjobb ötletek olyanoktól jönnek, akiktől nem is várnád."

Vyth mély levegőt vett, majd meghajolt.

"Értettem. Köszönöm a bizalmat." A hangja határozottan csengett a terem csendjében. "Nem okozok csalódást."

​

Amarah és Vyth csendben haladtak a Templom szűk folyosóin. Vyth úgy érezte, mintha egy másik világba lépnének, ahol a külvilág zajai és gondjai távol maradnak.

A fegyverraktárhoz vezető út hosszúnak tűnt. Amarah határozott léptekkel haladt, míg Vyth-ben egyre nőtt a feszültség. Nem mindennapi dolog egy Őrző számára, hogy ide beléphessen. A falakon végigfutó ősi szimbólumok és faragások régi történeteket meséltek, amelyeket Vyth akaratlanul is próbált megfejteni.

"Tudod, Vyth..." törte meg a csendet Amarah. "...ebben a fegyverraktárban csak Szent Tárgyakat őrzünk." Hangja tiszteletet sugárzott. "Ide csak Ezüstlovagok és magasabb rangú Lovagok léphetnek be. Aryn Főpap bizalma az egyetlen oka, hogy most kivételt tett veled."

Vyth nem tudta eldönteni, hogy ez inkább megtiszteltetés vagy teher.

"Bár nem igazán értem, miért esett rám a választás." vallotta be halkan. "De ha már így alakult, igyekszem rászolgálni a bizalomra."

Amarah egy pillanatra megállt, majd a kezét Vyth vállára helyezte.

"Talán pont ezt látta meg benned Aryn Főpap." jegyezte meg. "Nem azért akarsz bizonyítani, mert dicsőségre vágysz, hanem mert hiszel abban, amit teszel."

A fegyverraktár ajtaja előtt megálltak. A hatalmas acélkapu hűvös vibráló energiát sugárzott, amit Vyth is megérzett a bőrén. Amarah közelebb lépett, kezét a kapura helyezte, mire az ajtó mély, morajló hang kíséretében nyílni kezdett.

"Felismeri a Lovagok energiáját." magyarázta Amarah. "Csak azok léphetnek be, akiket méltónak tart."

A raktár belseje vakító fényben úszott. Kardok, tőrök, íjak és páncélok sorakoztak tökéletes rendben, mindegyikből érezhető volt a beléjük zárt hatalom. Vyth ámulva nézett körbe.

Amarah hamarosan leemelt egy elegáns, egykezes kardot az egyik állványról. "Ez a tiéd."

Vyth óvatosan vette át a fegyvert. Amint megérintette, különös érzés járta át, mintha a kard élne. Egy pillanatra egyé vált vele, mintha a penge is őt figyelné.

"Idő kell, míg megszokjátok egymást." folytatta Amarah, figyelve Vyth reakcióját. "A Szent Tárgyak nem egyszerű eszközök. Valamilyen szinten élnek. Érzékelnek, reagálnak, és ha kell, harcolnak a használójuk mellett."

Vyth döbbenten nézett rá.

"Ez azt jelenti, hogy..." kezdte bizonytalanul.

"Ha valaki egy igazán erős Szent Tárgy birtokába jut..." bólintott Amarah. "...akkor bármi megtörténhet."

Vyth némán figyelte a kardot a kezében. Érezte, hogy a mai naptól kezdve valami megváltozik.

Miután Amarah még magához vett néhány dolgot, elhagyták a fegyverraktárt. A templom folyosóin visszhangzó lépteik megtörték a csendet, de a gondolataikban már a küldetés járt.

Az Őrszálló közös helyisége sötét és csendes volt, csak a fáklyák halvány fénye világította meg a vastag kőfalakat. Amarah egy székre telepedett, majd Vyth-re pillantott.

"Most pedig ideje átbeszélni a stratégiát." jelentette ki. "Te vagy a csapatvezető. Hallgatlak."

Vyth elmosolyodott, bár belül még mindig kavargott benne az izgalom.

"Arra én is kíváncsi vagyok." jegyezte meg könnyedén, majd előhúzta a térképet, amelyet Aryn adott nekik.

Ahogy kibontotta, ujjával a barlangot vette célba.

"A bejárat egy nyílt tisztáson van. Nincs takarás, ami azt jelenti, hogy nehéz lesz feltűnésmentesen megközelíteni." magyarázta. "Ha viszont a barlang hátsó oldalán lopakodunk, szorosan a fal mentén, talán bejuthatunk anélkül, hogy észrevennének... hacsak nincsenek kinn őrök."

"Logikus felvetés." Amarah elismerően bólintott.

"Ha a barlangban van egy rejtett átjáró, az lehetőséget adhat arra, hogy elkerüljük a közvetlen harcot, vagy akár csapdába csaljuk őket." folytatta Vyth.

Amarah végighallgatta, majd hátradőlt.

"Nagyon szépen végigelemezted a helyzetet. Szerintem is ez a legjobb opció."

Vyth elégedetten bólintott, majd visszatette a térképet a zsebébe.

"Menj, pihenj le." mondta Amarah, felállva a székéből. "Holnap korán indulunk."

Elköszöntek, majd mindketten a szobájukba vonultak.

Vyth a sötét helyiségben az ágyára dőlt, a hold halvány fénye átszűrődött az ablakon. A kard a keze ügyében pihent, és még mindig érezte benne azt a különös energiát.

Miközben a szemhéja lassan lecsukódott, tudta, hogy a holnap nem csupán egy egyszerű küldetést jelent. Ez lesz az első igazi próbatétele.