4. Fejezet

Néhány nap telt el Nuurgan ostroma óta. A város falai között lassan visszatért a nyugalom, de a lakók még mindig a történtek súlya alatt éltek.

Egyik reggel Vyth az Őrszálló udvarán gyakorlatozott Llyris-szel, amikor megpillantott egy ismerős alakot közeledni a városkapu felől. Arany páncél csillant meg a napfényben. Nem volt kétség.

"Amarah..." suttogta maga elé, majd azonnal elindult felé.

Amarah arca fáradtnak tűnt, szemeiben pedig valami nehezen megfogható keserűség ült. Ahogy Vyth odaért hozzá, megállt előtte, majd biccentett.

"Visszatértél." szólt Vyth halk örömmel. "Sikerrel jártál?"

Amarah megrázta a fejét.

"Nem. Nem találtam meg, amit kerestem." válaszolta szűkszavúan.

Vyth meglepődve pislogott. "Mit kerestél?"

Amarah egy pillanatig hallgatott, majd végül megszólalt.

"Valami fontosat. Egy tárgyat. De egyelőre nem mondhatok többet." hangja nyugodt volt, de Vyth érezte benne a feszültséget.

"Értem." bólintott végül. "Segíthetek valamiben?"

"Most nem. A Templomba megyek. Talán ott találok valami nyomot."

Vyth nem kérdezett többet. Tisztelte Amarah döntését.

Amarah megindult a Templom felé. Páncélja fémes csengéssel kísérte minden lépését.

A Templom csarnokai némák voltak, csak a magas ablakokon átszűrődő fény világította meg a falakra festett freskókat. Amarah a folyosókon haladt, léptei visszhangot vertek a márványkövön. A könyvtár ajtaja előtt egy pillanatra megállt, majd belépett.

A Templom könyvtára nem volt hatalmas, de annál különlegesebb. Polcai évszázadok tudását rejtették. Ősi tekercsek, kézzel másolt krónikák, mágikus jelzésekkel védett könyvek sorakoztak egymás mellett. A levegőt a régi pergamenek illata lengte be, a vastag kötetek között gyertyák fénye pislákolt.

Amarah nem vesztegette az időt. Lépésről lépésre kutatta át a polcokat, keresve bármit, ami a tárgy nyomára vezethette. A „Felejtett relikviák” és „Isteni ereklyék” című köteteket sorra átnézte, lapról lapra, soronként vizsgálva őket. De semmi. Csak ismétlődő legendák, régi történetek és sok homályos utalás, de egyik sem az, amit keresett.

Órák teltek el. A nap már lemenőben járt, mikor Amarah végül lehunyta a szemét és hátradőlt a székében. Csend lett. Csak a szívverése és a gyertyák halk sercegése hallatszott.

Végül felállt, és elindult a Főpap terme felé.

Aryn az asztalánál ült, amikor Amarah belépett. Felpillantott, mintha már számított volna rá.

"Nem találtál semmit." állapította meg halkan.

Amarah csak megrázta a fejét. "Nem volt semmi konkrétum. Mintha... mintha az a tárgy, amit keresek, nem is létezne."

Aryn elgondolkodott, majd felállt, és az ablakhoz sétált. Kinézett a városra, ahol már kigyúltak az első lámpások.

"Talán rossz helyen kerested." mondta végül. "Van egy hely, ahová érdemes lehet elmenni. Egy víz alatti város. Abydore. Az ott élők távol tartják magukat a felszíni ügyektől, de tudásuk hatalmas. Krónikáikban olyan dolgok is megtalálhatók, amikről máshol már rég megfeledkeztek."

Amarah felvonta a szemöldökét. "Abydore? Tényleg létezik?"

Aryn elmosolyodott. "Többen kérdőjelezik meg a létezését, mint ahányan valóban jártak ott. De létezik. És ha valahol, ott talán választ találsz."

Amarah egy pillanatig nem szólt. Csak állt, és figyelte a Főpapot, majd bólintott.

"Rendben. Akkor Abydore lesz a következő állomásom."

A nap még épp csak felkúszott a város fölé, mikor Amarah megjelent az Őrszállás bejáratánál. Vyth a gyakorlótér mellett állt, kardját tisztította, de amint meglátta az ismerős Arany páncélt, felállt és odalépett.

"Amarah." szólt, kissé meglepetten. "Már vissza is tértél?"

Amarah bólintott. Arcán nyoma sem volt a mosolynak.

"Beszélnem kell veled. El kell mennem Abydore-ba, és azt szeretném, ha elkísérnél."

"Abydore? A víz alatti város?"

"Igen." felelte röviden Amarah. "Egy fontos dolog után kutatok, de az itteni könyvtárakban nem találtam semmit. Aryn Főpap szerint Abydore-ban nagy eséllyel találhatok nyomokat."

Vyth biccentett. "Rendben. Veled megyek."

Amarah hálásan pillantott rá, majd röviden tájékoztatta, mikorra és hová készüljön az induláshoz. Vyth még maradt egy kicsit, mielőtt elindult volna a Templom felé. Aryn-t kereste.

A Templomban csend honolt. Vyth ismerősen mozgott a márványoszlopok között, mígnem megpillantotta Aryn-t, amint egy oszlop mögött egy könyvbe mélyedve állt.

"Aryn Főpap." szólította meg óvatosan. Aryn felemelte a tekintetét.

"Vyth. Miben segíthetek?"

"Amarah elutazik Abydore-ba, és én is vele tartok. De... szeretném tudni, mit keres valójában. Egyáltalán miért olyan fontos ez neki?"

Aryn egy pillanatig csendben maradt, majd becsukta a könyvet.

"Őszintén szólva, nem tudom." mondta végül. "Annyit mondott, hogy egy ereklyét keres. Valamit, ami... nagyon fontos számára. De hogy miért, vagy mi ez pontosan, azt nekem sem árulta el."

Vyth bólintott, de nem kérdezett többet. Megköszönte az információt, majd elindult vissza az Őrszállás felé, hogy felkészüljön.

Nem sokkal később Amarah megjelent, ezúttal hátizsákkal és utazóköpenyben. Vyth már várt rá a bejáratnál, szintén útra készen.

"Indulhatunk?" kérdezte Vyth.

"Induljunk." válaszolta Amarah.

A város kapuján kilépve a tengerpart felé vették az irányt. Az előttük álló út hosszú és bizonytalan volt, de mindketten tudták, hogy ha Amarah valóban fontos dolgot keres, akkor nem veszíthetnek időt.

Az út a tenger felé hosszúnak és fárasztónak bizonyult, de másképp, mint amire Vyth számított. Nem voltak démonok, nem volt vérontás, nem volt életveszély. Csak a természet, a hallgatag, időtlen táj, és két utazó, akik napokon át csak egymás társaságára és az ég alatt kijelölt irányra hagyatkozhattak.

A hegyvidék, amelyet elhagytak, nyirkos párával borította be a hajnali levegőt, és ahogy egyre mélyebbre ereszkedtek a völgyekbe, a fák lombjai zöldbe borult alagutat formáltak fölöttük. Kora reggeli fény szűrődött át a leveleken. A madarak csicsergése megnyugtatta Vyth-et, aki még mindig kissé szokatlannak érezte, hogy nem egy fegyverekkel és vérrel teli küldetésre indultak.

Napközben néha szóltak egymáshoz, de legtöbbször a csend uralkodott. Amarah látszólag mélyen a gondolataiba merült. Időnként elővette az egyik könyvét, és olvasott néhány sort menet közben is, anélkül hogy megállt volna.

Egyik este, mikor a nap lebukott a látóhatár mögött, és a tenger szelét már érezni lehetett a levegőben, letelepedtek egy dombtetőn. Onnan látszott az óceán, bár csak egy vékony ezüstszalagként. Vyth a tűz fölé hajolt, ahogyan nézte a parázsló faágakat, és félhangosan megszólalt.

"Ez most más, mint amit eddig tapasztaltam. Nem érzem a halál közelségét. De mégis... valami fura nyugtalanság van bennem."

Amarah nem felelt rögtön, csak figyelte a tengert. Végül csendesen válaszolt.

"Mert nem tudjuk pontosan, mit keresünk. És mert valami fontos vár ránk. De még mi sem tudjuk, mi az."

Másnap délben végre elérték az óceánt. A látvány lenyűgöző volt. A víztükör a horizontig nyúlt, a partot apró hullámok nyaldosták, és sós szél fújt be a szárazföldre.

Vyth megállt egy magas sziklapárkányon, és körbenézett.

"Na és most? Merre tovább?"

Amarah elővette az egyik bőrkötéses könyvet, amit Glelrun könyvtárából hozott magával. Óvatosan lapozni kezdte.

"Abydore valahol ezen a partszakaszon van. Legalábbis a leírások szerint. De nem mondják meg, pontosan hogyan lehet bejutni. Csak annyit írnak, hogy a város a hullámok alatt fekszik, és hogy régi mágiák őrzik."

"És akkor most csak úgy beugrunk a vízbe és keresgélünk?" kérdezte Vyth kissé szkeptikusan.

"Nem. Előbb megpróbálom értelmezni a szöveget." válaszolta Amarah, majd leült a homokos földre, és újra nekilátott olvasni.

Az elkövetkező órákban végigkutatták a partvonalat. Néha a sziklák között másztak, máskor sekély vízben gázoltak be, hátha valami különös nyomot találnak. A szél egyre erősebben fújt, a hullámok nagyobbra nőttek, de semmi sem utalt arra, hogy bármi is rejtőzne a felszín alatt. Még napnyugta után is folytatták a keresést, immár sötétedő ég alatt, fáklyával világítva.

Vyth végül kifújta a levegőt.

"Ez így nem fog menni. Ha van is ott valami, úgy elrejtették, hogy..."

De mielőtt befejezhette volna, egy halk, víz alatti robaj hallatszott. A hullámok hirtelen szétváltak a sekélyebb partszakaszon, és az óceánból két alak emelkedett ki. Testüket zafírkék páncél fedte, amely a holdfényben szinte világított. A páncél sima és elegáns volt, kagylószerű mintákkal díszítve, arcukat azonban sisak rejtette.

A két harcos hangtalanul állt meg Amarah és Vyth előtt. Az egyikük előrelépett.

"Milyen céllal kutattok Abydore kapuja után?" kérdezte mély, torzított hangon.

Vyth hátrébb lépett, de Amarah egyenes tartással felelt.

"A nevem Amarah. Ylena Istennő Lovagja vagyok. Tudást keresek. Olyat, amit máshol nem találtam meg."

A zafír páncélosok néhány másodpercig némán álltak. Aztán a másik is megszólalt.

"Ha valóban úgy van, ahogy állítod, akkor kövessetek minket."

Majd lassan megfordultak, és újra az óceán felé indultak.

Vyth Amarah-ra nézett.

"Most ugrunk fejest az ismeretlenbe?"

Amarah elmosolyodott.

"Ezúttal tényleg szó szerint."

Aztán együtt indultak a zafír harcosok után a sötét, mélyülő víz felé.

A két Zafír Lovag hangtalanul vezette őket a mélységbe. Amarah és Vyth mögött az óceán összezárult, a fény egyre gyengült, de furcsa mód nem lett teljes a sötétség. A páncélos kísérők testéből halvány, kékes fény áradt.

Ahogy egyre mélyebbre haladtak, Vyth úgy érezte, mintha az idő is lelassult volna. Már nem tudta, mióta úsznak, és a tenger mélye is egyre szürreálisabb formákat öltött. Majd hirtelen, a sötétség megbomlott, és előttük hatalmas, áttetsző kupolák jelentek meg, kőből és korallból emelt oszlopokkal és kristályablakokkal, amelyek mögött fények úsztak, akár a csillagok.

Ez volt Abydore. A víz alatti város, melynek falai a tenger mélyének nyomásától remegve, mégis hatalmas erőt sugározva álltak.

A kapuhoz érve a két kísérő megállt. Az egyikük előrelépett, és most először levette a sisakját. Arca fiatalnak tűnt, sápadt bőrével és sötétkék szemeivel valószerűtlenül tiszta kisugárzása volt.

"A nevem Caevyr. Az Istenünk, Neiryl küldött bennünket. Tudtuk, hogy jöttök. Parancsot kaptunk, hogy kísérjünk el benneteket."

Amarah csak bólintott, és lassan követni kezdte a kapun belülre.

Amint átlépték a küszöböt, a kupolán belül a víz visszahúzódott, mintha egy láthatatlan fal tartaná távol. Amarah és Vyth talpa alatt szilárd, kristályszerű talaj feszült, a ruháik szárazak maradtak, mintha soha nem is merültek volna víz alá.

A város közepén, egy széles téren, egy alak várt rájuk. Szemei ezüstösen csillogtak, hangja nyugodt és mély volt.

"Üdvözöllek benneteket Abydore-ban. A nevem Neiryl. Tudom, kik vagytok, és tudom, miért jöttetek."

Amarah néhány lépést tett előre, de nem szólt. Neiryl folytatta.

"Ylena Istennő barátja vagyok, és hálával tartozom neki. A kapcsolatunk régre nyúlik vissza, ezért most engedélyt adok nektek, hogy szabadon járhassátok Abydore városát, és bármikor visszatérhessetek ide, ha szükségetek van rá."

Vyth kíváncsian figyelte a vízisten szerű alakot, aki inkább tűnt egy nyugodt bölcsnek, mintsem hataloméhes entitásnak.

"Tudnotok kell, hogy Abydore célja a béke megőrzése. A felszínen vívott háborúk és démoni hatalmi játszmák elől elzárkózunk. A démonok nem ismerik a város pontos helyét, az óceán pedig olyan természetes védelmet biztosít számunkra, amit még ők sem képesek áthatolni. Ez a hely nem menedék. Ez egy emlékezet. Egy gyűjtemény."

Neiryl felemelte a kezét, mire körülöttük apró fénypontok villantak fel, majd könyvek, tekercsek és kristálylapok képei jelentek meg lebegve a levegőben.

"Felhalmoztuk a világ minden tudását. Mindazt, amit valaha is papírra vetettek. A múltat, a jelen titkait, és azt is, amiről az emberek már elfeledkeztek. Ti most mindehhez hozzáférést kaptok. Használjátok bölcsen."

Amarah lassan biccentett.

"Köszönöm, Neiryl. Ez többet jelent, mint gondolnád."

"Tudom." válaszolta Neiryl. "És remélem, megtalálod, amit keresel."

Neiryl egy utolsó pillantást vetett rájuk, majd a testét lassan elnyelte a fény, és eltűnt.

A csendben csak a távoli víz zúgása hallatszott. Amarah és Vyth egy pillanatra egymásra néztek, majd elindultak a könyvtár irányába, ahol már várt rájuk Abydore több évszázados tudása.

Abydore könyvtára lenyűgöző volt. A hatalmas kupolás terem szinte végtelennek tűnt, falaiban korallból és áttetsző kristályból készült könyvállványok kígyóztak felfelé, egészen a mennyezetig. A polcokon pergamenek, könyvek, kristálylapokra vésett szövegek sorakoztak, némelyik a mágikus lebegéstől úszott a levegőben, mások fénylő betűkkel vibráltak egy-egy különleges anyagból készült platformon.

Amarah megállt egy hosszú sor előtt, ujjai lassan végigfutottak a könyvek gerincén.

"Itt kell lennie valahol." mondta halkan.

"Mit is keresünk pontosan?" kérdezte Vyth, miközben zavartan nézett körbe. "Rengeteg a könyv, fogalmam sincs, hol kezdjem."

Amarah egy pillanatig hallgatott, majd a hangja szinte suttogásként csendült a kristályfalak között.

"Egy nyakláncot keresünk. Egy régi ereklyét, amiről alig maradt fenn bármi. Azt mondják, kivételes képességekkel ruházza fel a viselőjét... olyan erővel, ami túlmutat az egyszerű Szent tárgyakon."

"És csak ennyi? Egy nyaklánc, név nélkül, leírás nélkül?"

"Több, mint a semmi." felelte Amarah. "Ha bármilyen utalást találunk, egy térkép, egy legenda, akár egy mondat, már az is előrelépés."

A kutatás órákon át tartott. Amarah módszeresen haladt, egyik polcról a másikra, egyik könyvből a másikba. Vyth kezdetben próbálta követni őt, de hamar elveszett a furcsa, ismeretlen nyelven írt szövegek, mágikus szimbólumok és idegen kódexek között. Végül csak némán segített, amiben tudott. Könyveket hozott, lapokat tartott, és figyelte Amarah arcát, hátha valami jelezné, hogy talált valamit.

Aztán hirtelen, egy sápadtzöld bőrkötésű könyvnél, Amarah megállt. Lapozott, majd újra visszatért egy oldalra. A szemei lassan végigfutottak néhány kézzel írt soron, majd lehunyta a szemét és halkan felsóhajtott.

"Megvan?" kérdezte Vyth.

"Talán..." Amarah leült a könyv mellé. "A szöveg egy barlangot említ. Valószínűleg egy eldugott helyen, távol a megszokott útvonalaktól."

Vyth bólintott. "Akkor nincs más hátra, mint megkeresni."

Amarah becsukta a könyvet, ujjai még egy pillanatig megpihentek a borítón. "Legalább most már van nyomunk."

A kristályfény halványan pislákolt a könyvtár falain, ahogy ketten elindultak kifelé.

Abydore városa lenyűgözte mindkettőjüket. A város utcái szélesek voltak és sima, kagylószerű burkolat fedte őket. Bár a város a tenger mélyén feküdt, a körülötte húzódó áttetsző kupola belsejében meglepően tiszta volt a levegő, és meleg, aranyló fény öntötte el az utcákat. Mintha a nap sugarai valahogy mégis átszűrődtek volna a vízrétegen, vagy talán valamilyen mágia tartotta életben ezt a különös világot.

Vyth és Amarah hangtalanul haladtak a víz alatti városközpont felé. Mindenhol lágyan úszkáló kristálygömbök világították meg az utakat, és a házak díszítései között vízinövények is megjelentek. Az épületek egy része áttetsző anyagból készült, és belsejükben vízilények mozogtak. Mintha nem is különültek volna el teljesen a tengertől.

"Ez... egészen más világ." mondta halkan Vyth, miközben megállt egy szökőkút előtt, amelynek vízsugarai lebegve, spirálszerűen mozogtak a levegőben. "Még sosem láttam semmi hasonlót."

"Ez nem csak város." válaszolta Amarah elgondolkodva. "Ez egy szentély... egy életforma."

A piacra érve több zafír páncélos harcos és vízilény között sétáltak el, akik mind nyugodt, békés mozdulatokkal végezték a mindennapi teendőiket.

A város középpontjában egy hatalmas, vízszínű obeliszk emelkedett, körülötte spirál alakban faragott lépcsők.

Ekkor megjelent Neiryl. "Látom, tetszik nektek, amit láttok." szólt nyugodt, mély hangján.

"Ez a hely... csodálatos." mondta Vyth, miközben még mindig körbe-körbe nézett.

"Abydore nem a hatalom vagy a hadviselés helye." válaszolta Neiryl. "Mi a múltat őrizzük. Itt nincsenek harcok, nincsenek ostromok. A mi célunk a tudás. Ami odafent háborúkban elvész, az nálunk fennmarad. Írások, történetek, emlékek. Mind itt élnek tovább."

Amarah bólintott. "És közben mégis védve vagytok. A démonok sem találnak ide."

Egy pillanatig csend lett. A víz halk moraja még mindig hallatszott valahonnan távolról.

"Térjetek vissza nyugodtan a könyvtárba, ha tovább kutattok. Vagy járjátok be a várost. Itt nem siet senki."

Majd Neiryl lassan elindult visszafelé a főcsarnok irányába. Amarah és Vyth még sokáig álltak csendben, csak figyelték a várost. Abydore valóban más volt. Egy lélegző emlékmű, az elfeledett múlt és a rejtett igazságok otthona.

Az éjszaka nyugodtan borult Abydore városára. A kupolán kívül lassan kavargott a sötét óceán, belül pedig minden csendes volt. A kristálylámpások halvány kékes fénye elmosódott árnyékokat vetett a falakra.

Vyth lassan felült az ágyában. Valami nesz zavarta meg. Halk, alig észrevehető lépteket hallott, majd mikor felnézett, meglátta, hogy az ajtó nyitva. Felkelt, és kilépett a szobához tartozó kis erkélyre.

Amarah ott állt, háttal neki, a korlátra támaszkodva. Mozdulatlanul bámult előre, mintha választ keresett volna valahol a vízen túl.

"Nem tudsz aludni?" kérdezte Vyth halkan.

Amarah nem fordult meg, de bólintott. "Túl sok minden jár a fejemben."

Vyth közelebb lépett, majd megállt mellette. Egy pillanatig csendben maradtak.

"Azóta... hogy összecsaptunk Vorgath-tal..." kezdte Amarah, hangja alig volt több suttogásnál. "Nem telik el nap, hogy ne érezném azt az erőt... azt a különbséget köztem és közte."

Vyth a szeme sarkából figyelte. Látta a feszültséget a szemében, a dühöt, amit próbált elrejteni.

"Az Arany páncél... az eskü, az elvárások... és mégsem voltam képes megállítani őt. Még csak megsebezni sem." Amarah keserűen elmosolyodott. "Azt hittem, készen állok mindenre. Azt hittem, elég vagyok."

"Te mentettél meg sokakat." felelte Vyth. "Nélküled ott, Glelrun-ban, sokkal többen haltak volna meg."

"De én nem azt akartam, hogy csak túléljenek. Meg akartam védeni őket. És ez nem ugyanaz."

Ismét csend telepedett közéjük. A kupolán túl valahol lassan úszott el egy tengeri lény sziluettje, foszforeszkáló fényeket hagyva maga után.

Vyth végül megszólalt. "Nem hiszem, hogy az a gyengeség, ha valaki felismeri, hogy még fejlődnie kell. Akkor lenne baj, ha nem törődne vele."

Amarah oldalra nézett, egy pillanatra elidőzött a tekintete Vyth arcán. Aztán újra előre fordult.

"Ez a nyaklánc... ez nem csak egy ereklye számomra. Valami több. Egy lehetőség... hogy végre ne csak túlélni tudjak, hanem megvédeni is."

Vyth bólintott. "Akkor megtaláljuk."

Amarah halványan elmosolyodott. Nem szólt semmit, csak egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét. Aztán lassan megfordult, majd együtt léptek vissza a szobába.

A másnap reggel csendes volt. A kristálykupolán kívül halak úszkáltak hangtalan, lassú mozgással, belül pedig a város fényei tompán szűrődtek át az ablakokon. Amarah már készen állt az indulásra. Fegyverét felcsatolta, ruházatát szorosra húzta, tekintetében ott ült az elszántság.

Vyth a bejáratnál várta. Amikor megpillantotta, rögtön odalépett hozzá.

"Indulunk?" kérdezte egyszerűen.

"Én igen." felelte Amarah. "Te viszont hazatérsz."

Vyth megtorpant. "Mit beszélsz?"

"Nem jöhetsz velem tovább." Amarah hangja nyugodt volt, de határozott.

"Miért nem?" kérdezte Vyth, kissé értetlenül. "Miért hoztál magaddal idáig, ha most elküldesz?"

Amarah egy pillanatra elfordította a tekintetét, mintha rendezni próbálná a gondolatait. Aztán újra Vyth-re nézett.

"Mert akartam, hogy tudd, hol van Abydore. Hogy ha egyszer szükséged lesz rá, ha bármi történik, legyen egy hely, ahová visszatérhetsz. Egy biztonságos hely. És mert úgy éreztem, talán hasznodra válik, ha látod ezt a világot. De amit most keresek, azt egyedül kell megtalálnom. Nem tudom, mi vár rám. És nem kockáztathatom meg, hogy téged is belekeverjelek. Azt szeretném, ha épségben térnél vissza Glelrun-ba."

Vyth sokáig nem szólt semmit. Végül lehajtotta a fejét, aztán bólintott. “Rendben.”

Nem búcsúztak hosszasan. Csak egy utolsó, csendes pillantás, aztán külön utakra indultak.

A hazavezető út első napja még békésen tel. Vyth visszaemlékezett az Abydore-ba vezető útra. A csendes ösvényekre, a nyugodt vízpartokra és az üres mezőkre.

Második nap viszont valami megváltozott. Egy kisebb csapat démon ugrott elő a sűrűből, és rontott rá Vyth-re. Meglepődött ugyan, de a reflexei gyorsan működésbe léptek. Kardját kirántotta, és határozott mozdulatokkal sorra levágta őket. Még csak meg sem karcolták.

A harmadik napon azonban más volt. Az ég felhős volt, a fák között alig szűrődött át a fény. Vyth éppen egy sziklaszurdok szélén haladt el, amikor a levegő megváltozott.

Hirtelen egy tucat démon vetette rá magát. Mindegyikük különböző formában, más-más testfelépítéssel. Hosszú karmok, szarvak. Ketten hátulról próbálták meglepni, hárman egyszerre ugrottak a nyakának. Vyth az utolsó pillanatban fordult meg, és az egyik ellenfél máris a földre zuhant.

A harc sokáig tartott. A démonok nem voltak különösen erősek, de számukban volt az előny. Ahogy teltek a percek, egyre fáradtabb lett. Egyik oldalon vérzett, arcán apró vágás húzódott, és a légzése is egyre kapkodóbbá vált.

Végül a föld tele lett szétterült, hamuvá omlott démoni testekkel. Vyth zihálva állt a tetemek között. Kardját még mindig markolta, de a keze remegett.

És akkor, a csend közepén, megszólalt egy ismerős hang.

"Szép volt. Valóban lenyűgöző, mit elértél ilyen rövid idő alatt."

Vyth megfordult.

Aezyra ott állt előtte. Vörös szemeiben megcsillant a halvány fény. Hosszú, fehér haja lazán omlott a vállára, a mozdulatlansága pedig valami nyugtalanító nyugalmat sugárzott. Démon volt ugyan, de emberi alakját látva ezt senki sem mondta volna meg. Arca sima, szinte kifürkészhetetlen, tekintete hideg volt, mintha szavak nélkül is próbára tenné azt, aki ránéz. Kezét összefonta maga előtt, mintha csak egy séta közepén állt volna meg.

"Te..." morogta Vyth.

"Ne aggódj." emelte fel a kezét Aezyra. "Nem harcolni jöttem. Csak... kíváncsi voltam. Meg akartam nézni, mennyit fejlődtél. És nem kellett csalódnom."

Vyth nem szólt semmit, csak lassan kiegyenesedett. Érezte, hogy még nem pihente ki a harcot, de Aezyra valóban nem támadott. Legalábbis egyelőre.

"Mit akarsz?" kérdezte végül.

"Ajánlatot tenni." felelte Aezyra. "Egy lehetőséget. Láttam, mit tudsz. De azt is látom, mennyire korlátok között mozogsz. Szabályok, eskük, felettesek, akik megmondják mikor harcolhatsz, mikor hallgass. Nálunk nem így van. Khuarus oldalán nem szorít semmi. Erőt adnánk neked. Valódi erőt. Olyat, amit Glelrun sosem fog."

"Szóval ezért jöttél?" kérdezte Vyth halkan. "Hogy árulásra vegyél rá?"

"Ez nem árulás." mosolygott Aezyra. "Csak új nézőpontot ajánlok. Egy másik utat."

Vyth lassan közelebb lépett. Szemei megkeményedtek.

"Azt hiszed, egy pillanatra is elgondolkodom ezen? Hogy ott hagyjam Glelrun-t? Azokat, akik bíznak bennem? Eláruljam a várost, amiért eddig harcoltam?"

Aezyra vállat vont. "Sokan mondják ezt az elején."

"Engem ne keverj össze azokkal." morogta Vyth. "Ami alatt te hűséget értesz, az csak önzés. De én... én tudom, mit jelent a hűség."

Aezyra elhallgatott. Egy pillanatig csendben figyelte Vyth-et, majd végül bólintott.

"Rendben. De ne feledd, Vyth. Minden erőnek ára van. És minden választásnak következménye."

Aztán, szinte észrevétlenül, Aezyra hátrébb lépett, és egy szempillantás alatt eltűnt az árnyak között.

Vyth még egy ideig mozdulatlanul állt, figyelve az erdő sötétjét. Aztán kifújta a levegőt, megrázta a fejét, és lassan továbbindult. Az út most már nyugodtabb volt, a démonok nem tértek vissza.

A nap már magasan járt, mikor Vyth átlépte Glelrun határát. A város falai mögött minden ismerős volt. A macskaköves utcák, a toronyházak, a nyüzsgő főtér zaja.

Nem sokat tétovázott, egyenesen Aryn-hoz indult. A Főpap épp egy kisebb tanácskozásról tért vissza, amikor megpillantotta Vyth-et a lépcsők alján. Egy pillanatra megállt, majd intett neki, hogy jöjjön vele.

Odabent a szentély csendes volt. A falakat lágy fény világította meg, és a levegőben füstölők illata kavargott. Aryn leült a székére, Vyth pedig vele szemben foglalt helyet.

"Mesélj." mondta Aryn röviden.

Vyth bólintott, és belekezdett. Hosszan, részletesen elmondott mindent. A könyvtári kutatást, Abydore csodáit, a nyugodt víz alatti világot. A Zafír Lovagokat, Neiryl szavait, és Amarah elszántságát, amikor elküldte őt. Majd áttért a visszaútra. A démonokra, a támadásokra... és Aezyra megjelenésére.

Aryn arca nyugodt maradt, de szemei figyelmesen villantak meg a név hallatán, de nem szakította félbe.

"És nem támadott rád?" kérdezte végül.

"Nem." felelte Vyth. "Csak beszélt. Figyelte, ahogy harcolok, és... ajánlatot tett."

"Mit ajánlott?"

"Erőt. Hatalmat. Hogy csatlakozzak hozzájuk. Khuarus oldalára."

Aryn elhallgatott. Tekintete a távolba révedt.

"Ez... aggasztó." mondta végül halkan. "Aezyra nem az a típus, aki puszta kíváncsiságból figyel meg valakit. Ha úgy dönt, hogy valaki figyelmet érdemel... annak oka van."

"Nem tudod, miért kímélt meg?" kérdezte Vyth.

Aryn lassan megrázta a fejét. "Nem. De figyelni fogunk rá. Addig is... most pihenned kell. Megérdemled."

Vyth bólintott, majd elköszönt. Ahogy kilépett a szentélyből, a napfény szinte megvakította. A fáradtság, amit az út során próbált figyelmen kívül hagyni, most egyszerre nehezedett rá.

De nem ment pihenni. Egyenesen a gyakorlótér felé vette az irányt, ahol Llyris éppen edzett.

Amint meglátta Vyth-et, elmosolyodott, és intett, hogy várja meg.

"Hallottam, hogy visszatértél." jegyezte meg Llyris. "Hogy ment az utad?"

"Hosszú volt. Később elmesélem. Most inkább mozogjunk kicsit."

Vyth előhúzta a kardját, Llyris pedig szintén felvette a harci állást. Nem volt ez igazi küzdelem, inkább csak felmérték egymást. Vyth figyelte Llyris mozdulatait. Gyors volt, kiszámíthatatlan és precíz. Egy-egy suhintás után újabb és újabb kombinációval próbálta megzavarni Vyth védelmét.

"Szóval..." szólalt meg Vyth két csapás között. "Soha nem kérdeztem... de te hogy lettél Őrző?"

Llyris egy pillanatra megtorpant, majd újra támadott, de közben válaszolt.

"A szüleim Glelrun harcosai voltak. Egy rajtaütésben haltak meg, amikor hét éves voltam. Aztán... nem maradt senkim."

Vyth figyelmesen hallgatta, miközben visszatámadt.

"Az utcán éltem. Zsebtolvajként. Haragudtam Glelrun-ra. Azt hittem, a város áldozta fel őket. És engem is."

"Hogy jutottál el idáig?"

"Elkaptak." vont vállat. "Tizenkét évesen. De a Főparancsnok másként tekintett rám. Nem börtönbe küldött. Befogadott. Kezdettől fogva edzett, fegyelmet tanított, és lassan... megváltozott a szemléletem. Már nem akartam a várost büntetni, hanem védeni. Ahogy a szüleim tették annak idején."

Vyth bólintott. "Szóval az Őrzőség... neked is személyes."

"Talán túl személyes is." mosolyodott el halványan Llyris. "És te? A te családod?"

Vyth elhallgatott egy pillanatra, aztán leengedte a kardját.

"Anyámat sosem ismertem. Apám nevelt fel. Ő is Őrző volt, de miután anyám eltűnt, otthagyta a szolgálatot. Egyszerűbb, biztonságosabb életet választott, hogy engem felnevelhessen. Soha nem mondta meg, mi történt vele. Ha tudja egyáltalán..."

Llyris lassan leengedte a kardját.

"És te ezért lettél Őrző?"

"Részben. Apám soha nem beszélt róla, de láttam rajta, hogy féltett engem emiatt. Én... azt akartam, hogy büszke lehessen rám."

Csend telepedett rájuk. Egy rövid, tiszta pillanat, amit nem töltött meg sem harag, sem feszültség. Csak megértés.

A párbaj egyre hevesebb lett, mégis precízen kontrollált mozdulatok vezették őket. Nem volt benne bizonyítási vágy, csak két harcos, akik próbára tették egymást.

Llyris gyorsabb volt, mint Vyth emlékezett. Megtanulta kihasználni a saját mozgékonyságát, és a látszólagos kiszámíthatatlanság mögött ott volt a gyakorlott szem, a felépített technika. Nem a nyers erőben volt az ereje, hanem a ritmusváltásokban, az időzítésben.

Egy hirtelen mozdulattal Vyth lefogta Llyris kardját, majd egy félfordulattal kibillentette az egyensúlyából. Nem döntötte le, csak jelezte, hogy most ő nyert volna.

Llyris hátrébb lépett, majd kifújta a levegőt.

"Egész jól megy már." jegyezte meg Vyth, miközben újra felvette a harci állást.

"Most már úgy érzem, tényleg van esélyem egy nap utolérni téged." válaszolta Llyris, szemében elszántság csillogott.

Vyth bólintott, de nem válaszolt. Csak figyelte. Aztán, valahol mélyen, magában elismerte, már nem csak tanítványként tekintett rá. Llyris fejlődése nemcsak lenyűgöző volt, hanem biztató is. Volt benne valami, ami túlmutatott a technikán. Valami, amit nem lehetett tanítani.