10. Fejezet

A szoba sötét volt, a levegő állott és hideg. A repedezett falak résein csak annyi fény szűrődött be, hogy halványan kirajzolja a magányos alakot a sarokban. Kierg mozdulatlanul ült egy durva, fából ácsolt széken. Kezein megszáradt, sötét foltok terjedtek végig. Régi vér, amit sosem fáradt lemosni.

Szeme alatt mély árkok húzódtak, az arca kimerült. Mintha minden perc, amit ébren töltött, csak tovább növelte volna a súlyt, amit magával cipelt.

A gondolatai lassan, de elkerülhetetlenül visszavittek oda, ahol minden megváltozott. Látta maga előtt a Halhatatlanság Nyakláncát, ahogy először a kezébe került. A hideg fém súlya, a benne lüktető, idegen erő... és az ígéret, amit akkor még nem értett igazán. Hatalom, ami nem múlik el az idővel. Élet, ami nem ér véget. Akkor még azt hitte, ez áldás.

De az idő múltával látta, hogyan változik meg minden. Először csak a teste lett más, aztán a gondolatai. Egyre ritkábban nevetett, egyre könnyebben emelt kezet, és a szemében lassan kihunyt az a fény, amit valaha mások is láttak benne.

Felidézte a régi arcokat. Azokat, akik mellett küzdött, akik hittek benne. Látta őket, ahogy először értetlenül, majd fájdalommal a tekintetükben néznek rá. A pillanatot, amikor végleg elfordultak tőle. Akkor még azt hitte, nincs rájuk szüksége.

Most viszont... most már tudta, hogy az a nap volt az, amikor igazán egyedül maradt.

Kierg lassan felnézett, tekintete elrévedt a sötét plafonon. Mellkasa megemelkedett, majd nagyot sóhajtott.

"Tévedtem."

A szó alig hallatszott a szobában, de a csendben olyan súllyal zuhant, mintha végre kimondta volna azt, amit régóta magában hordozott.

Vyth a Templom egyik félhomályos termében ült, amikor halk léptek közeledtek a folyosón. A hangok megálltak az ajtóban, és amikor felnézett, Kierg alakját látta. A tekintete néma, felmérő volt. Nem lépett be rögtön, csak állt ott, mintha mérlegelné, hogy egyáltalán megszólaljon-e.

Vyth már hozzászokott ahhoz, hogy Kierg mindig magabiztosan lép be mindenhová, ezért ez a habozás azonnal feltűnt neki.

Végül lassan közelebb jött, és megállt előtte. Volt benne valami nehezen körülírható fáradtság.

"Segíts rajtam." mondta halkan.

Vyth felvonta a szemöldökét. "Mire gondolsz?"

Kierg elfordította a tekintetét, a száját összeszorította, mintha küzdene a szavakkal. Néhány másodperc telt el, mire újra megszólalt.

"Hibáztam." A szó egyszerű volt, de a hangjában ott volt az őszinteség. "Nem tudom, hogy van-e még visszaút... ha van is, egyedül biztosan nem találok vissza."

Vyth figyelte, ahogy beszél. Eszébe jutott minden alkalom, amikor Kierg egyedül állt ki a veszéllyel szemben, minden segítséget visszautasítva. Az a férfi, aki most előtte állt, nem hasonlított arra a félelmet nem ismerő, könyörtelen harcosra. A szeme mögött most nem a megszokott éles tekintet csillogott, hanem valami sokkal nehezebb. Bűntudat és ki nem mondott félelem.

"Miért most?" kérdezte végül Vyth, és a hangja halkabb volt, mint szerette volna.

"Talán mert most először érzem, hogy tényleg elveszíthetem azt, ami még maradt belőlem." felelte Kierg. "És tudom, hogy egyedül nem fog menni."

Ez volt az első alkalom, hogy a büszkesége teljesen lehullott.

Vyth mély levegőt vett. Nem tudta, hogy képes lesz-e segíteni, és azt sem, milyen árat kell majd fizetniük ezért. De látta, hogy ha most nemet mond, talán örökre elveszíti ezt az esélyt.

"Nem tudom, hogy hogyan tudnék segíteni." mondta végül lassan. "De... megpróbálok."

Kierg bólintott. Nem mosolygott, de a pillantása egy árnyalattal melegebb lett. Ez talán több volt annál, mint amire számított. Egy lépést hátrált, majd némán távozott.

Vyth a távolodó léptek zaját hallgatta. Tudta, hogy ez a beszélgetés nem csak egy kérés volt. Ez volt az a pillanat, amikor Kierg először engedte meg, hogy valaki közel kerüljön a falakon belülre, amiket maga köré épített.

Az idő csak telt, és a Templom belsejében pedig végül minden hang elhalkult. Vyth a kezét az Arany páncél sima, hideg felületén pihentette.

Ujjai végigkövették a páncél finom díszítéseit, és közben önkéntelenül is Kierg jutott az eszébe. Látta maga előtt a férfit, ahogy az imént állt előtte. Megtört tekintettel, fáradt arccal, a szavak mögött nyers őszinteséggel.

Egy gondolat makacsul visszhangzott benne. “Ha más nem is hisz benne... én akkor is fogok.”

Egy belső elhatározás, amit nem akart és nem is tudott elengedni.

Tudta, hogy Kierg útja sötét, tele olyan sebekkel és döntésekkel, amiket talán sosem lehet teljesen jóvátenni. Mégis... ha ő most hátat fordítana neki, ki maradna mellette? Ki próbálná meg kihúzni a mélyből, mielőtt végleg elsüllyed?

Vyth lehunyta a szemét, és egy pillanatra hagyta, hogy a gondolatok nyomasztó súlya rázuhanjon. Elképzelte, ahogy együtt állnak majd szemben a veszéllyel, és azt is, hogy a végén talán mindketten elbuknak.

A szeme sarkában ott bujkált a felismerés. Ez az út könnyen kudarcba fulladhat. De ez nem ingatta meg. Kinyitotta a szemét, végignézett a páncélon, majd halkan, csak magának mondta ki.

“Megpróbállak megmenteni... bármi is legyen az ára.”

Vyth végül visszatért Abydore-ba. Úgy érezte, ide kell jönnie. A város szíve, a régi könyvtár, mindig is rejtegetett olyan titkokat, amelyekhez csak a kitartó keresés vezetett. Most, amikor annyi kérdés nyomasztotta, nem talált más helyet, ahol válaszokat remélhetett volna.

Napok teltek el, mialatt Vyth sorra vette a régi írásokat, kéziratokat, majd lassan egy név tűnt ki a lapok soraiból. A Megváltó Vére. A történetek sosem voltak egyformák. Egyesek szerint isteni ajándék volt, mások szerint átok. De minden változatban ott állt egyetlen, rövid sor.

"A vér, amely tisztít és elpusztít."

Vyth hosszan elidőzött a mondaton. A szavak egyszerre adtak reményt és félelmet. Ha igaz, amit írtak, akkor ez az ereklye képes lehet gyógyítani, de ugyanígy pusztítani is. Nem tudta, miért, de érezte, hogy mindez közel áll ahhoz, amire szüksége van.

A legenda említette a Lélekcsarnokot is, ahol a vér található. Mélyen a föld alatt. De minden könyv itt véget ért. Nem volt leírás, nem volt térkép, se semmi, ami útmutatást adhatott volna.

Vyth napokon át kutatott, újra és újra visszatérve ugyanazokhoz az írásokhoz. Végül rájött, hogy ezt egyedül nem fogja megtalálni.

Neiryl jutott eszébe.

Amikor felkereste őt, Neiryl a Templom kertjében ült, egy alacsony kőasztal mellett. Előtte egy régi, bőrkötéses könyv hevert, de amint megpillantotta Vyth-et, lassan becsukta, és félretette maga mellé. Tekintete nyugodt volt, de kíváncsi.

"Nem hittem volna, hogy ilyen hamar újra látlak." szólalt meg halkan. "Mi hozott most ide?"

Vyth megállt előtte, egy pillanatra elbizonytalanodott, hogyan kezdjen bele, majd leült a kőpadra. Részletesen elmondta, mit talált a könyvtárban. A Megváltó Vére legendáját, a sorokat, amelyek nem hagyták nyugodni, és a Lélekcsarnok említését, ami sehol máshol nem szerepelt.

Neiryl türelmesen végighallgatta, közben egyszer sem szakította félbe. Csak a végén szólalt meg, hangja lassú és megfontolt volt.

"A Lélekcsarnokot nem emberi kéz számára teremtették. Nem csoda, hogy nem találtál róla írást." Egy pillanatra elhallgatott, majd a szemét Vyth-re emelte. "De ha valóban erre az útra készülsz, tudnod kell, A Lélekcsarnok próbára fog tenni."

Vyth nem szólt rögtön. A próba szó visszhangzott benne, és önkéntelenül is a páncéljára nézett, amely még most is ott pihent rajta, mintha az emlékeztetné arra, milyen döntést hozott legutóbb.

"És hol találom meg?" kérdezte végül.

Neiryl tekintete elkomorodott. Egy ideig nem válaszolt, csak az asztalon nyugvó könyv gerincét simította végig ujjával. Úgy tűnt, mérlegel. Végül lassan bólintott, és megszólalt.

"Messze innen, a föld alatt. De figyelmeztetlek, a Lélekcsarnok mindenkit szembesít azzal, amit a legmélyebben rejteget magában."

Vyth érezte, ahogy a mellkasa szorul, de nem hátrált meg. "Akkor is mennem kell."

Neiryl bólintott. "Észak felé kell menned." mondta lassan. "Ott, ahol az erdők véget érnek, és a kövek között egyetlen hatalmas, kiszáradt fa áll. Az lesz a jel. A Lélekcsarnok bejárata nem látható szabad szemmel, de aki készen áll rá, az meg fogja találni. Ha nem vagy rá felkészülve, akkor a fa csak egy fa marad, és az út üresnek tűnik majd."

Szavai után csend telepedett rájuk. Vyth a földre szegezte a tekintetét, hagyta, hogy a mondatok lassan belemarjanak a gondolataiba. Tudta, hogy nincs más választása.

"Értem." mondta végül. "És köszönöm."

Neiryl figyelte őt még egy pillanatig, majd hátradőlt a kőpadon. "Bárcsak elég lenne a köszönet ahhoz, hogy biztonságban térj vissza. Tisztelem a döntésedet, Vyth... de a következményeiért csak te felelsz majd."

Vyth lassan felállt. Meghajtotta a fejét, és csendben távozott a kertből, magával víve Neiryl szavait. A Lélekcsarnok várt rá.

Vyth másnap kora hajnalban útnak indult. Az északi erdők mélyén haladt, egyre messzebb Abydore-tól. A fák lassan ritkultak, a föld kövesebbé vált, és a szél egyre hidegebben súrolta az arcát. Sokáig ment, mire elért oda, amit Neiryl említett. A hegyek lábához, ahol az erdő hirtelen véget ért. Ott állt az a hatalmas, kiszáradt fa, egyedül a kövek között. A törzse repedezett, ágai csupaszon nyúltak az ég felé.

Vyth lassan megközelítette, de először nem látott semmit. Csak a fa állt ott, mozdulatlanul, körülötte a kietlen sziklák. Aztán, ahogy mély levegőt vett, és gondolataiban újra felidézte Neiryl szavait, valami megváltozott. A fa mögött a levegő megremegett. A kőfal repedésében halvány fény derengett.

Amikor átlépett rajta, minden fény kihunyt mögötte. A világ elsötétült, és csak a saját lépéseinek hangját hallotta.

Az első pillanatokban puszta csend és üresség vette körül. Aztán lassan alakok rajzolódtak ki a homályból. Ismerős arcok. Az Őrzők, akikkel együtt harcolt. Aryn szigorú tekintete, Llyris nyugodt mosolya. De ahogy közelebb lépett, a képek eltorzultak. Az arcok megkeményedtek, majd hideggé váltak. Egyikük sem szólt, de a szemükben ítélet égett.

"Elárultál minket." hallotta a hangokat, amelyek nem az emberek szájából jöttek, hanem valahonnan belülről.

Vyth megrázta a fejét. Tudta, hogy ez illúzió, de mégis olyan élesen hatott rá, mintha a saját lelke vádolná. Továbbment.

A következő látomás Kierg-et mutatta. A barátját, aki ott állt előtte, de nem úgy, ahogy emlékezett rá. A bőre megrepedezett, a szeme vörösen izzott, és minden mozdulatából démoni erő áradt. Kierg szava szinte üvöltésként törte meg a csendet.

"Látod? Ez lett belőlem, és te nem tudsz rajtam segíteni!"

Vyth szíve összeszorult. Egy pillanatra úgy érezte, mintha valóban elveszítette volna őt. A képek annyira valóságosak voltak, hogy nehéz volt elfordítani a tekintetét.

Mégis tovább lépett.

Egy újabb illúzió tárult fel előtte. Ezúttal ő maga állt ott, az Arany páncélban. De a páncél rozsdás volt, széttört, és a benne álló alak arca üres, élettelen maszk lett. Az eskü, amelyet letett, semmivé vált, és ő maga is csak egy árnyék maradt.

Vyth térdre rogyott a látvány súlya alatt. A mellkasában égetett a felismerés. A félelmei, amelyeket sosem mondott ki, most mind előtte álltak. Elveszítheti Kierg-et. Elbukhat az Aranylovagként kapott bizalomban. És végül önmaga sem marad több, csak egy üres héj.

Hosszú percek teltek el így. A csend kegyetlenül szorította körül. Aztán valami lassan mégis megmozdult benne. Felidézte Ylena szavait, a pillanatot, amikor az Istennő előtte állt. Arra kérte, őrizze meg az emberségét, még akkor is, ha minden más elhomályosul. Ez a gondolat egyetlen tiszta fénnyé vált benne.

Lassan felegyenesedett. A tekintetét az illúziókra szegezte, és halkan megszólalt.

"Nem számít, mit mutattok. Nem adom fel. Hinni fogok akkor is, ha senki más nem hisz. Ha más nem is... én hinni fogok benne."

A képek egy pillanat alatt megremegtek, majd szertefoszlottak. A csend feloldódott, és előtte lassan fény kezdett derengeni. Ahogy közelebb lépett, a sötétből egy emelvény bontakozott ki. Rajta egy kristálytiszta edény pihent, benne vörösen izzó folyadékkal.

A Megváltó Vére.

A Lélekcsarnok végére ért. És tudta, hogy a próba nem csupán a bátorságáról szólt. Hanem arról, hogy kitartson a hite mellett akkor is, amikor minden ellene fordul.

Vyth visszatérve Glelrun-ba nem időzött sehol. Egyenesen Kierg-et kereste, és meg is találta egy elhagyatott udvar szélén. A férfi háttal állt neki, mozdulatlanul, mintha a gondolataiba veszett volna.

Amikor Vyth előlépett, a fény megcsillant a kezében tartott kis üvegcsén. Egy sötét tárgy volt, belsejében vörös árnyalatú folyadék hullámzott.

Kierg szeme azonnal megfeszült. Érezte benne a veszélyt. A pillantása Vyth kezére szegeződött.

"Mi ez?" kérdezte halkan.

"A Megváltó Vére." felelte Vyth. Hangja határozott volt, de szinte suttogásnak hatott a csendben. "Azt mondják... megtisztítja a lelket. De az a használó életébe kerül."

Hosszú hallgatás következett. Kierg tekintete továbbra is az üvegre tapadt. Vyth már megszokta a férfi rendíthetetlenségét, de most valami más sugárzott belőle. Egy belső küzdelem.

Végül lassan megszólalt.

"A halál nem ijeszt meg..." mondta csendesen. "...csak a hiábavalóság."

A szavak egyszerűek voltak, de nagy súllyal estek. Vyth érezte bennük mindazt a fájdalmat, amit Kierg hordozott.

Kierg egy pillanatra lehunyta a szemét, majd újra Vyth-re nézett. "Ha a Megváltó Vére megöl... még akkor sem fogok végleg elveszni. Ylena képes portált nyitni az Alvilágba. Onnan... talán visszahozhatsz."

A mondat ott maradt közöttük, mint egy keserédes remény.

Nem várt sokáig. Azonnal a Templomhoz indult.

A folyosók üresek voltak, csak a fáklyák sercegése törte meg a csendet. Ylena ott várt rá, mintha tudta volna, hogy jön. Amikor Vyth elé állt, nem kezdett magyarázkodásba, nem kérkedett a tervével. Csak kérlelt.

"Találtam valamit." mondta, és előhúzta az üvegcsét. "A Megváltó Vére. Kierg beleegyezett... és én vissza akarom hozni őt. Tisztán. Megtisztult lélekkel."

Ylena hosszú ideig némán figyelte őt. Tekintete mély volt, szinte átlátott Vyth minden gondolatán.

Végül lassan bólintott. "Ha ez az utad, nem foglak megállítani." mondta halkan. "Segítek neked."

Ylena beleegyezése nem puszta ígéret volt, hanem annak a jele, hogy Vyth nem egyedül néz szembe a következő próbával.

Vyth másodszor is visszatért Kierg-hez. Nem voltak szavak, amelyek most számítottak volna. Amit mondani lehetett, azt már kimondták. Csak a csend maradt, és benne a döntés súlya.

Kierg kezébe vette az üvegcsét. Egy pillanatra végignézett rajta, mintha a kis sötét üveg maga lenne a mérleg serpenyője, amely eldönti, merre billen az egész sorsa. Aztán felpattintotta a zárat, és egyetlen mozdulattal kiitta a tartalmát.

Először semmi nem történt. Csak lassan engedte le a kezét, és mély levegőt vett, mintha várná a csodát. De aztán az arca megfeszült.

A szeme elsötétült, ujjai remegni kezdtek. A térde megrogyott, de nem esett el. Inkább megrázta magát, mint egy sebzett vad, és próbálta visszanyerni az irányítást. Aztán egyre erősebb remegés rázta végig a testét.

Vyth egy lépést tett előre, de ekkor Kierg szemei felvillantak. Nem emberi fény égett bennük. Vörös, kavargó izzás, amelyből a fájdalom és a düh sugárzott.

Egy vad ordítás tört fel torkából, és azonnal Vyth-re vetette magát.

Vyth ösztönösen hátrált, fegyvere előkerült, de a mozdulat nem támadásra, hanem védekezésre irányult. Kierg ütései könyörtelenek voltak, minden mozdulatában ott feszült a démoni átok, ami marcangolta belülről. A Megváltó Vére lassan tisztítani próbált, de a démoni erő nem engedett könnyen.

A küzdelem nem volt rendezett. Nem volt benne stratégiák logikája, sem harci formák szépsége. Csak ösztönök és fájdalom. Vyth alig győzte hárítani a támadásokat. A kardját forgatta, de minden mozdulatában ott volt a szándék, hogy ne sebezze meg barátját.

"Amarah!" kiáltotta, miközben egy csapást épp csak el tudott téríteni.

Kierg szemei lángoltak, arca eltorzult, a kezei szinte természetellenes erővel csaptak le újra és újra. Egyetlen gondolat maradhatott benne. Pusztítani.

Vyth hátrált, a mellkasa zihált. De nem tört meg. A szíve mélyén tudta, hogy ez nem igazi harc kettőjük között. Ez Kierg csatája önmagával.

A küzdelem hosszan tartott, minden mozdulat fájdalmas volt. Kövek repedtek, a por felszállt körülöttük, mint egy szürke köd, amely eltakarja a világot. És közben Vyth szíve minden egyes ütésnél összeszorult.

Aztán, ahogy a küzdelem vég nélkülinek tűnt, Kierg mozdulatai lassulni kezdtek. A teste megingott, a keze remegett, az ütések ereje csökkent. A vörös fény a szemében egy pillanatra vibrálni kezdett, majd halványodni.

Végül, mintha egy láthatatlan erő elvágná, Kierg összeesett. A por lassan leülepedett körülöttük, a csend hirtelen kegyetlenül élesen vágott beléjük.

Vyth odarohant, letérdelt mellé. Kierg szemei kinyíltak, és most már nem izzottak vörösen. Emberi tekintet nézett vissza rá. Fáradt, megtört, de tiszta.

A mellkasa zihált, a hangja alig volt több suttogásnál. "Vyth..."

Vyth elkapta a karját, erősen szorította, mintha ezzel tarthatná vissza attól, hogy újra elvesszen. A szeme sarkában ott égett minden küzdelem könnye, amit eddig visszatartott.

"Nem hagylak elveszni." mondta, halkan, de olyan elszántsággal, amely minden szónál erősebb volt.

Kierg szeme lassan lecsukódott, de arcán egy halvány, békés mosoly jelent meg. Az első, amit Vyth valaha látott rajta.

Vyth lassan belépett a Templomba, karjaiban Amarah mozdulatlan testével. Léptei visszhangoztak a kőpadlón, és minden rezdülésben ott lüktetett a szíve nehéz dobbanása.

Óvatosan letette a testet az oltár elé, majd felegyenesedett. Tekintete Ylena alakjára emelkedett, aki mozdulatlanul állt a fényben. Szárnyai halványan derengtek, arca azonban komor volt, és egyetlen pillantásában több volt, mint bármely szóban lehetett volna.

"Ő már eldöntötte a sorsát akkor, amikor az öröklétet választotta." mondta végül az Istennő, hangja lassú és nehéz. "A Megváltás csak a lélek békéje, nem a visszatérés joga."

Vyth ledermedt. A szavak olyan hirtelen sújtottak le rá, mintha minden eddigi reményét egyetlen mozdulattal zúzták volna szét. Szeme elkerekedett, majd lassan összeszűkült, ahogy a düh és a kétség keveredni kezdett benne.

"Mit beszélsz?" kérdezte, a hangja halk volt, mégis remegett az indulatoktól. "Miért ne térhetne vissza, ha már megtisztult?"

Ylena szeme egy pillanatra lehunyódott, majd újra ránézett. "Amikor Amarah vámpírrá lett, elárulta a fényt. Nem csak mások bizalmát, hanem az enyémet is elveszítette. Onnantól minden lépése sötét árnyat vetett maga köré. Nem emelhetem fel újra azt, aki ennyiszer fordult szembe azzal, amiben hinnie kellett volna."

A szentély csendjét most Vyth zihálása töltötte be. Úgy érezte, mintha a mellkasa összeszorult volna, minden levegő lassan eltűnne belőle. Tekintete a testre esett, majd vissza Ylenára.

A torkában gombóc ült, a szíve vadul vert. A harag és a kétség közé egyetlen gondolat ékelődött, hogy az Istennő most tőle is elfordult.

Vyth némán járkált a szentély félhomályában. Szavai elakadtak Ylena hideg kijelentése után, de a döntés lassan mégis kikristályosodott benne. Ha senki sem segít, ő maga indul el Amarah után. Nem engedhette, hogy minden így érjen véget.

Amikor végre kilépett az udvarra, Llyris már ott állt. Látszott rajta, hogy várta őt, és a tekintetében ott vibrált a kérdés, amelyet nem mert kimondani.

"Vyth..." kezdte lassan, majd közelebb lépett. "Ugye nem arra gondolsz, amire én?"

Vyth szeme elsötétült, de a hangja szilárd volt. "Ha Ylena nem segít, akkor egyedül megyek. Nem hagyom hátra."

Llyris arca megfeszült, és hirtelen megragadta Vyth karját. "Megőrültél? Az Alvilág veszélyes hely. Ha átlépsz a határán, lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást." Hangjában nem csak aggodalom, hanem kétségbeesés is csengett.

Vyth azonban nem mozdult. "Ha nem próbálom meg, akkor mindaz, ami történt, értelmetlenné válik. És azt nem engedhetem."

A feszültséget Ylena lépteinek halk nesze törte meg. Az Istennő lassan közeledett, szárnyai halvány fényt vontak maga köré. Megállt előttük, tekintete szigorúan Vyth-re szegeződött.

"Ha ez a döntésed, nem állok közéd és az utad közé." mondta halkan, de szavai élesebben hasítottak, mint bármely penge. "Megnyitom előtted a kaput. De onnantól egyedül vagy. Nem kísérlek, és nem segíthetek. Az Alvilágban minden lépésed a saját döntésed következménye lesz."

Egy pillanatig csend lett. Llyris szorítása megremegett Vyth karján, de ő lassan kiszabadította magát. Szeme nem hagyta el Ylena-ét.

"Elfogadom." felelte nyugodtan, de a hangjában ott remegett mindaz a düh, csalódás és elszántság, amit addig magában hordozott.

Ylena bólintott, majd felemelte a kezét. A szentély mellett sötét fény kezdett gomolyogni. A körvonalak lassan egy kaput formáltak, amelyből hideg, kísérteties derengés áradt.

A kapu kitárult, és a másik oldalról idegen, nyugtalanító szél fújt át.

Vyth a kapu előtt állt. Mögötte a világ, amelyet ismert, előtte pedig az ismeretlen. A kapu lassan pulzált, mintha máris össze akart volna csukódni, és minden pillanat, amit tétlenül hagyott, közelebb vitte a végleges lezáruláshoz.

Llyris mellette volt. Nem szólt rögtön, csak nézte a fényt, majd remegő kézzel fogta meg ismét Vyth karját. A szorítás nem volt erős, de érezni lehetett benne a kétségbeesést.

"Ne menj." suttogta végül. "Nem tudhatod, meddig marad nyitva a kapu. Ha átlépsz, talán soha nem térhetsz vissza."

Vyth szeme lassan Ylenára siklott, aki néhány lépéssel arrébb állt. Arcán nem volt szigor, sem harag, csak egy kimért, hideg nyugalom.

"Az Alvilág határai nem engedelmeskednek nekem." mondta halkan. "Csak rövid időre tudom kitárni az utat."

A szavak után a csend súlyosabb lett. Vyth tekintete ide-oda vándorolt. Llyris aggódó arcára, Ylena nyugodt, szinte kővé dermedt vonásaira, majd a kapu sötét fényére. Mindegyik más választást sugallt.

Végül mély levegőt vett, és hosszan kifújta. A mellkasát szorítás járta át, mintha minden egyes döntésével valami végleg eltört volna benne. A szeme megtelt könnyel, de nem mondott ki egyetlen szót sem. Csak hátralépett.

A kapu fénye mintha megérezte volna, hogy nem lép át rajta. A ragyogás lassan halványulni kezdett, majd egy tompa, kísérteties hang kíséretében teljesen eltűnt. Vyth a szemét lehunyta, és a könnyei végiggördültek az arcán.

Amarah-t nem menthette meg. Nem most, talán soha. És a szívében ott égett a csalódás. Nem a sors, nem a halál miatt. Hanem Ylena miatt. Az Istennő, aki ígéretet tett, aki reményt adott, most mégis elvette tőle mindazt.