11. Fejezet

A napok lassan teltek Glelrun falai között. Az emberek szemében újfajta tisztelet csillogott, amikor Vyth-et látták... és ez a tekintet egyre nehezebbnek tűnt számára.

Az arany páncél, amelyet Ylena ajándékaként viselt, fényesen ragyogott minden lépésénél. A nap sugarai megcsillantak a mellvérten, a vállakat díszítő ívelt vonalakon, és a kövek között járva szinte vakítóan szórta szét a fényt. A város lakói némán figyelték, mintha nem is ember, hanem valami több lenne... valami távoli, elérhetetlen.

De belül más érzés élt benne. Minden ragyogás, minden csillanás ürességet visszhangzott. A páncél nem dicsőség volt számára, hanem teher. Amikor ránézett, nem Ylena ígéretét látta benne, hanem a döntést, amely megfosztotta őt Amarah-tól. Az Istennő hideg szavai még mindig ott csengtek a fülében.

Egy gyermek szaladt el mellette, kezében egy fadarabbal, amelyet kardként forgatott. A fiú megállt egy pillanatra, csillogó szemmel felnézett rá, majd sietve lehajtotta a fejét, mintha nem mert volna tovább nézni rá. Vyth szívébe fájdalom mart. Valaha örömmel mutatta volna meg a fogásokat, játszva tanította volna őket. Most azonban úgy érezte, minden mozdulatával csak egyre távolabb kerül azoktól, akik között él.

Az arany páncél fénye, amelynek bátorítania kellett volna őket, elválasztó fal lett közte és a város között. Nem tudta már, hogy a tiszteletük mögött valódi bizalom rejlik, vagy csupán félelem attól, amit képvisel.

Vyth megállt a Templom előtti téren, és végignézett a rajta megcsillanó fényen. A szél halkan fújt végig a kövezeten, az emberek csendesen suhantak el mellette, és minden lépésük nyoma úgy hatott rá, mintha egyre mélyebb nyomot hagyna benne a magány.

Felnézett az égre, de a fény, amely körülvette, nem adott választ. Csak a csend maradt, és az érzés, hogy minden ragyogás mögött sötét üresség tátong benne.

Vyth magányosan indult ki a városból. A Glelrun körüli erdők sötét árnyai lassan fogadták be alakját, miközben a kavicsos ösvény egyre elnémult mögötte. Csak a saját lépteinek halk nesze kísérte.

Hosszú gyaloglás után elért egy tisztást, amelyet már régen nem látogatott. A fű magasra nőtt, a fák vastag ágai sötét kupolát vontak fölé. Mégis azonnal felismerte a helyet. Ez volt az a hely, ahol Amarah-val gyakran gyakoroltak. Kardcsapások és nevetések visszhangja lengte be egykor a levegőt. Most csak a szél sodorta ide-oda a száraz leveleket.

Megállt a tisztás közepén, és lehunyta a szemét. Az emlékek szinte erőszakkal törtek rá. Látta maga előtt Amarah-t, amint könnyed mozdulatokkal vágja félre a támadását. Hallotta hangját, amint gúnyos mosollyal vetette oda neki, "Gyorsabbnak kell lenned, ha lépést akarsz tartani velem." Érezte a pillanatokat, amikor a kimerítő edzések után egymás mellett ültek, és a jövőről beszéltek. Akkor még úgy tűnt, minden előttük áll.

Vyth szeme lassan kinyílt, és a valóság hideg csöndje visszahúzta a jelenbe. A tisztás üres volt. Az árnyékok hosszabbra nyúltak, és a hely, amely valaha életet és reményt adott, most csak az elmúlásra emlékeztette.

Keserűség fojtogatta. Érezte, ahogy az arany páncél fénye idegenül ül rajta, mintha nem is az övé volna. Olyan ajándék, amely csak emlékezteti arra, mit vett el tőle az Istennő. Amarah-t. A bizalmat. A reményt, hogy az Istenek valóban törődnek azokkal, akik hisznek bennük.

Először fordult meg benne a gondolat, talán túl sokat várt tőlük. Talán nem többek hatalmas, távoli lényeknél, akik sosem fogják igazán érteni az emberek fájdalmát. Vagy ha értik is, nem törődnek vele.

A gondolat egyre erősebben szorította. Minden elvesztett nap, minden betartatlan ígéret, minden rideg hallgatás arra mutatott, az Istenekben keresett útmutatás nem több, mint üres illúzió.

Vyth lassan letérdelt a fűbe, kezét a talajra tette. Érezte a hideget, az egyszerű föld szilárdságát. Ez volt az egyetlen bizonyosság, ami maradt. A világ, amelyet a saját erejével képes alakítani. Nem szavak, nem ígéretek, hanem a döntések, amelyeket meghoz.

Csendesen, de eltökélten fogadta meg, többé nem kér irányt sem égiektől, sem halandóktól. Nem vár útmutatást senkitől. Csak a saját szíve, a saját döntései lesznek az iránytűi.

Amikor felállt, a páncél fénye halványan csillant meg rajta. Már nem a dicsőség jelképét látta benne, hanem a saját akaratának próbáját. És bár a teher nem lett könnyebb, most először érezte, hogy a súlyhoz tartozhat valami más is. A szabadság.

A nap már alacsonyan járt, amikor a város kapujánál egy idegen alak tűnt fel. Fiatal férfi volt, útpor lepte ruhában, tekintete mégis szilárd és határozott.

A kapuőrök gyanakodva nézték, kezük ösztönösen a lándzsákra siklott. Az utóbbi hetekben minden idegenre más szemmel tekintettek, hiszen a démoni támadások és Kierg jelenléte elég félelmet keltett ahhoz, hogy bárkit fenyegetésnek lássanak.

"Ki vagy, és mit akarsz Glelrun-ban?" kérdezte az egyik őr, hangjában több volt a bizalmatlanság, mint az udvariasság.

"Aryn-t keresem." felelte az idegen. Hangja nyugodt volt, de érezni lehetett benne valami feszültséget, amit próbált elrejteni. "Beszélnem kell vele."

Az őrök összenéztek. A név említése mindig óvatosságra intette őket, hiszen kevesen szólíthatták meg közvetlenül az Őrzők vezetőjét.

"És mégis miért gondolod, hogy a Főpap fogadna téged?" mordult fel a másik őr.

A fiatal férfi tekintete egy pillanatra elsötétült, majd csendesen, szinte suttogva válaszolt.

"Amarah miatt."

A lándzsák hegye lassan lejjebb ereszkedett. Az őrök arcán megjelent a bizonytalanság, a kíváncsiság és az aggodalom keveréke. Ez a név olyasmit jelentett, amit nem hagyhattak figyelmen kívül.

"Várj itt." szólt az egyikük, majd sietve eltűnt a kapu mögött. A másik őr azonban nem mozdult, szemét végig az idegenre szegezte, mintha bármelyik pillanatban kész lenne lecsapni, ha kell.

Az idegen nem tiltakozott, nem próbált magyarázkodni. Csak állt mozdulatlanul, tekintete a város falain túlra szegeződött, mintha tudná, hogy türelme lesz a kulcs ahhoz, hogy beléphessen.

Nem telt bele sok idő, és a visszatérő őr intett. "Gyere. Bevezetünk."

A kapu lassan kinyílt, és az idegen átlépett a város határán.

Az idegen belépése után a városban gyorsan elterjedt a hír, hogy valaki Amarah miatt érkezett. A szóbeszéd suttogásokként keringett az utcákon, mire egy őr sietős léptekkel kereste meg Vyth-et az edzőtéren.

"Aryn hívat." szólt röviden, lihegve, majd anélkül, hogy magyarázkodott volna, intett az irányba.

Vyth szívében nyugtalan érzés ébredt. Ritkán fordult elő, hogy Aryn ilyen sürgetően hívatta, és a név, amit az őr kimondani sem mert, csak még súlyosabbá tette a helyzetet. Néhány pillanatnyi tétovázás után elindult, léptei fémesen visszhangoztak az arany páncél alatt.

Amikor belépett a nagyterembe, Aryn már ott állt. Tekintete szigorú volt, de egyben fáradt is. Előtte az idegen állt, aki felegyenesedve, tiszteletteljesen várt.

"Vyth, jó, hogy itt vagy." szólalt meg Aryn, miközben felé fordult. "Szeretném, ha te is meghallgatnád."

Az idegen ekkor meghajlott, majd megszólalt. Hangja nyugodt volt, de mögötte remegett valami mély, alig fékezett indulat.

"A nevem Oryn." mondta. "Évekkel ezelőtt Amarah mentette meg az életemet, amikor démonok pusztították el a falumat. Elvitt engem egy távoli városba, ahol nevelt, tanított, és úgy bánt velem, mintha a saját fia lennék."

Egy pillanatra elhallgatott, mintha az emlékeiben időzött volna el, majd tekintetét felemelte, és komoran folytatta.

"Az utóbbi időben semmi hírt nem kaptam róla. Rossz előérzetem támadt, és tudtam, hogy nem várhatok tovább. Ezért útnak indultam, hogy megtudjam, mi történt vele."

A teremben csend telepedett közéjük. Aryn tekintete Vyth felé siklott, nem tudta mit válaszoljon.

Vyth sokáig hallgatott. Érezte, hogy minden pillanat, amivel késlekedik, csak nehezebbé teszi a kimondást. Tekintete Oryn arcán pihent, aki feszült figyelemmel várta a választ. Nem követelt magyarázatot, de a csend mögött ott izzott a félelem és a remény utolsó szikrája.

"Nem könnyű erről beszélnem." szólalt meg végül Vyth, hangja rekedten tört elő. "Amarah története... másként ért véget, mint ahogy bárki szerette volna."

Oryn szemöldöke megremegett, de némán bólintott, jelezve, hogy hallani akarja, bármi legyen is az igazság.

"Rossz döntéseket hozott." folytatta Vyth. "Egy olyan útra lépett, amelyről nehéz volt visszafordulni. A sötétség vámpírrá formálta őt. Onnantól kezdve már nem Amarah-ként élt, hanem Kierg-ként. A teste és az ereje egyre inkább a sötétséghez kötődött, és minél tovább tartott ez az állapot, annál kevésbé láthattuk benne azt, aki valaha volt."

Oryn szemei lassan elkerekedtek, arcán döbbenet suhant át. Nem szólt, de ujjai akaratlanul is ökölbe szorultak.

"De Kierg..." Vyth egy pillanatra megállt, mintha a megfelelő szavakat kereste volna. "...Kierg ráébredt, mit tett. Látta, hogy az ereje félelmet kelt mindenkiben, látta, hogy azok is elfordulnak tőle, akiket szeretett. Akkor értette meg igazán, mekkora hibát követett el. És onnantól kezdve próbált jóvátenni mindent, amit elrontott."

Oryn arca megrándult, tekintete a földre siklott, mintha nem merne egyenesen Vyth szemébe nézni.

"Találtunk egy módot..." folytatta Vyth, halkabban, de szilárdan. "...hogy megtisztítsuk őt. Gondosan kidolgoztuk a tervet, és végül a Megváltó Vérével sikerült is végrehajtani. A megtisztulás azonban nem járt áldozat nélkül. Amarah teste nem élhette túl."

A csend újra rájuk nehezedett. Vyth szinte érezte, ahogy Oryn szíve szorul össze a szavai alatt. De nem hagyta félbe.

"A lelke... nem tért vissza közénk. Az Alvilágban ragadt. Ylena segítségével próbáltam meg visszahozni, de nem jártam sikerrel."

Oryn szemei lassan megteltek könnyel. Arcán fájdalom feszült, de tartotta magát, mintha Amarah emlékének akarná megadni a tiszteletet azzal, hogy nem omlik össze. Végül halk, rekedt hangon szólalt meg.

"Értem..."

Aryn eddig némán figyelt, most lassan lesütötte a szemét. Tudta, hogy ezek a szavak sebeket tépnek fel, de szükségesek voltak. A terem csendje méltósággal őrizte meg Amarah történetének súlyát.

A következő napok lassan, nyugodtabb ütemben teltek. Oryn nem beszélt arról, hogy visszaindulna a szülőfalujába. Amikor Aryn megkérdezte, tervezi-e az utat, határozottan rázta meg a fejét.

"Mostantól itt szeretnék maradni." mondta. "Glelrun-ban. Nem fordíthatok hátat annak a helynek, ahol Amarah élt, és ahol annyi minden történt. Ha segíthetek valamiben, bárhol, ahol szükség van rám, megteszem."

Szavai nem hangzottak túlzottan ünnepélyesen, inkább csendes elszántsággal. Aryn bólintott, és bár nem tette szóvá, szemében megbecsülés csillant.

Vyth nem ellenezte Oryn döntését. Érezte, hogy az ifjúban nem pusztán fájdalom van, hanem szilárd akarat is, ami formálódni akar. Így hát a következő napokban gyakran keresték egymás társaságát. Néha hosszú beszélgetéseket folytattak, máskor csak csendben ültek egymás mellett. És olykor az edzőtérre is kimentek, hogy együtt gyakoroljanak. Nem tanító és tanítvány viszonya kötötte össze őket, hanem valami lassan kibontakozó testvériség, amelynek alapja a közös veszteség és a közös hit volt.

Egy nyugodt estén, amikor a város zaja már elcsendesedett, és a fák fölött halvány holdfény szűrődött le, ketten álltak a kiképzőtéren.

Oryn kezében kard csillant meg, mozdulatai pontosak voltak, de kissé túl feszesek. Látszott rajta a gyakorlás, a fegyelem, de még hiányzott belőlük az a természetes könnyedség, amit csak a tapasztalat ad.

Vyth figyelte egy ideig, majd félrehúzódott, hogy jobban lássa a formát.

"A karod túl merev." szólt végül, miközben lassan körbejárta. "Ha így tartod, erősebbnek érzed a vágást, de valójában lassít rajta. Engedd, hogy a mozdulat vezesse a kart, ne a kar a mozdulatot."

Oryn bólintott, és újra végrehajtotta a gyakorlatot. Ezúttal gördülékenyebb volt, és amikor a penge megállt, elégedetten szusszantott.

"Jobb." jegyezte meg Vyth, majd a saját kardját előhúzva mellé állt. Egy ideig szinkronban gyakorolták a sorozatot, egyik vágás követte a másikat, a pengék csillogása a hold fényét idézte. A ritmus lassan egybeforrt, mintha valóban összhangban mozogtak volna.

Amikor megálltak, Vyth egy pillanatig hallgatott, majd halkan megszólalt.

"Amarah büszke lenne rád."

A szavak súlya ott maradt a levegőben, nem volt szükség magyarázatra. Oryn megállt, tekintete a földre szegeződött, és lassan kifújta a levegőt. Végül felemelte a kardját, és csendesen válaszolt.

"Bízom benne, hogy egyszer majd eljuthatok a szintjére."

Hangjában nem volt keserűség. Inkább vágy, elszántság, és valami olyan erő, amelyet a fájdalom kovácsolt belé.

Vyth ránézett, és először érezte igazán, hogy Oryn jelenléte nem pusztán emlékezteti Amarah-ra, hanem új támaszt is jelent. Egy társaságot, amely nem a múlt, hanem a jövő felé mutat.

A kiképzőtér szélén, a fák árnyékában Aryn némán állt. Nem akart közbeszólni, nem akarta megtörni a két fiatal ritmusát. Csak figyelte őket, ahogy együtt mozognak, ahogy Oryn próbálja követni Vyth utasításait, és ahogy Vyth türelemmel, halk megjegyzésekkel tereli a mozdulatokat a helyes irányba.

Aryn arcán lassan mosoly jelent meg. Nem harsány, inkább alig észrevehető, de annál őszintébb. Látta, hogy valami kezd kibontakozni kettejük között, ami nem pusztán közös edzés vagy véletlen barátság. Valami mélyebb, amit nem lehetett parancsokkal vagy kötelességgel megteremteni.

Az elmúlt időszakban Vyth vállait folyamatosan nyomta a kudarc, a csalódás és az önvád terhe. Aryn tudta, hogy a harcos szívét nem csak a kard élesíti, hanem az is, ha talál valamit, amihez igazán kötődhet. Most, ahogy a két alak egymás mellett állt, a mozdulatok lassan összhangba kerültek, Aryn úgy érezte, talán Vyth-nek nem is egy új küldetésre volt szüksége, ami leköti a figyelmét. Hanem valakire, akihez kapcsolódhat.

Nem szólt semmit. Nem lépett elő a sötétből. Csak ott maradt a háttérben.

Az edzés véget ért, a gyakorlótér lassan elcsendesedett. Vyth kilépett a kapun, és megállt egy pillanatra. A nap sugarai áttörtek a városfalak résein, aranyló fénybe vonták a páncélt, amely most nem tehernek, hanem valami egészen másnak tűnt.

Az út szélén egy kisfiú állt. Apró alakja alig látszott a kövek árnyékában, mégis érezhető volt a pillanat jelentősége. A gyermek tekintete bizonytalan volt, de ezúttal nem fordult sietve el, nem futott el, mint annyiszor korábban. Csak ott maradt, és némán figyelte a páncél fényét.

Ahogy Vyth elhaladt mellette, a fiú halkan megszólalt, alig hallhatóan, de minden szava tisztán csengett.

"Erősebb lettél, mint régen."

Vyth megtorpant. Egy pillanatra csak nézte a gyermeket, majd lassan bólintott. Arcán halvány mosoly jelent meg, talán hosszú idő óta először.