12. Fejezet

A reggel csendesen kezdődött Glelrun-ban. A város lassan ébredt, de a Templom belső csarnokában már mozgolódás volt. Aryn egy magas ablak mellett állt, fényben úszó sziluettje körül az üvegbe vésett szimbólumok halványan ragyogtak. Vyth lépteinek visszhangja töltötte meg a termet, ahogy megérkezett hozzá.

Aryn röviden végigmérte, majd megszólalt.

"Vyth. Van valami, amit ki kell vizsgálnod." Hangja nyugodt volt, de mögötte érezni lehetett a szokásos súlyt, amely sosem engedte, hogy szavai könnyűnek tűnjenek. "Egy távoli, sűrű erdőből furcsa mágikus rendellenességek jeleit kaptuk. Nem tudjuk pontosan, mi okozza őket, de a nyomok egyre szaporodnak."

Vyth közelebb lépett, tekintete elkomorult. "Küldjek embereket?"

Aryn lassan megrázta a fejét.

"Nem. Most egyedül kell menned. Nem akarok felesleges zajt kelteni, és... az igazat megvallva, ez a feladat nem tűnik veszélyesnek. Inkább egy rövid vizsgálódásról van szó. Menj el, nézd meg, mi történik ott, és térj vissza a jelentéssel."

Egy pillanatnyi csend ült közéjük, majd Aryn halkabban hozzátette.

"Nem mindig a legnagyobb csaták hozzák el a változást. Néha az apró jelek rejtik a legfontosabb válaszokat."

Vyth bólintott. A küldetés egyszerűnek hangzott, szinte hétköznapinak. De a szíve mélyén tudta, hogy semmi sem történik ok nélkül.

Vyth hajnalban indult útnak. A város mögött a puszták csendje kísérte, az ösvények mentén csak a szél játszott a fűszálakkal. Az út első szakasza eseménytelen volt. Néhány pásztorral találkozott, akik röviden biccentettek, majd sietve továbbmentek, mintha nem akarnák megszakítani az ő csendjét. A táj lassan változott, a dombokat felváltotta a fák sűrűsödő sora, míg végül egy mély, sötét erdő kapujához ért.

Amint belépett, a levegő megváltozott. Vastag ágak fonódtak össze a feje fölött, a napfény alig szűrődött át rajtuk. A fák mozdulatlanul álltak, mintha nem érintette volna őket a szél. Az erdőben nem hallatszott madárdal, sem az apró állatok neszezése. A csend túl tökéletes volt, túlságosan teljes, mintha nem a természet, hanem valami idegen akarat tartaná így.

Vyth léptei óvatosan koppantak a puha avaron. A szíve mélyén lassan erősödni kezdett egy érzés, amelyet nem tudott megmagyarázni. Mintha figyelték volna. Nem látott semmit, de a tekintete ösztönösen újra és újra a fák közé siklott, mintha árnyékokat keresne, amelyek ott ólálkodnak a törzsek között.

Ahogy egyre mélyebbre hatolt, a fény még napközben is fakónak tűnt, mintha az erdő falai kiszűrték volna a nap sugarait. A környezet lassan sötétebbé vált, minden lépéssel nőtt a nyomás a mellkasában.

Valami ott volt. Valami, ami láthatatlanul, de kitartóan figyelte.

Az erdő sötétjéből egyszer csak egy tisztásra ért. A fák hirtelen szétnyíltak, és a kör közepén ott ült egy csuklyás alak, mozdulatlanul, mintha meditációba merült volna. A körülötte lévő levegő sűrűbbnek tűnt, mintha a csend nem természetes lett volna, hanem az ő jelenlétéből áradt volna szét.

Vyth ösztönösen megállt a tisztás szélén. Egy pillanatra úgy érezte, hogy csak figyelnie kellene, hogy hátha eltűnik a látomás, de az alak lassan felemelte a fejét, és megszólalt.

"Nem gyakran jön idegen ilyen mélyre az erdőbe." A hangja nyugodt volt, szinte sima, de volt benne valami, amitől a levegő még nehezebbnek érződött. "Mit keresel itt?"

Vyth habozott egy pillanatig. Nem érzett közvetlen fenyegetést, de a helyzetben volt valami természetellenes. Úgy döntött, nem mutat gyengeséget.

"Furcsa mágikus zavarokat észleltünk innen. Azért jöttem, hogy kivizsgáljam."

A csuklyás alak bólintott, mintha teljesen természetesnek tartaná a választ. Kezeit nyugodtan az ölében tartotta, testtartása egyetlen pillanatra sem veszített a nyugalmából.

"Érdekes. És mondd, Vyth... szerinted minden zavar mögött ellenség rejlik?"

Vyth szeme összeszűkült. Nem lepődött meg rajta, hogy a férfi tudja a nevét, de valahogy mégis szíven ütötte a felismerés. Egy pillanatra elgondolkodott a válaszon, majd szándékosan higgadt hangon felelt.

"Amíg nem tudjuk, mi okozza, addig minden lehetőség fennáll. Azért vagyok itt, hogy megtudjam az igazságot."

A csuklyás alak lassan elmosolyodott, bár az árnyékban az arca alig volt kivehető.

"Az igazság... mindig más arcot mutat annak, aki keresi. Egyeseknek megnyugvást, másoknak pusztulást."

A szavai nem támadóak voltak, inkább súlyosak, mintha valamiféle próbatételt vetett volna közéjük. Vyth érezte, hogy minden nyugalom ellenére feszült kötelék húzódik a tisztás két oldala között.

A férfi nem mozdult, nem árulta el, kicsoda valójában. Nyugodtsága inkább nyugtalanító volt, mint megnyugtató. És Vyth tudta, hogy ez a találkozás több lesz egyszerű kérdésnél.

Vyth lassan közelebb lépett a tisztás közepén ülő alakhoz. A férfi csuklyája mély árnyékot vetett az arcára, de nyugodt jelenléte inkább tűnt megfontoltnak, mint ellenségesnek.

"Érdekes, hogy egyedül jöttél." szólalt meg az alak. "Az ilyen utak mindig megmutatják, mennyire bízol önmagadban."

"Ez a feladatom." felelte Vyth határozottan. "Nem először járok egyedül. Rám bízták, hogy kiderítsem, mi történik itt."

A csuklyás lassan biccentett, mintha valóban megértené a választ. Közben azonban a tisztás peremén a fák levelei alig észrevehetően megmozdultak, pedig szél nem fújt. A mozgás nem volt természetes, inkább egy lassú, lüktető ritmust követtek, mintha valami láthatatlan erő húzná őket egy közös középpont felé.

"És mondd, Vyth." folytatta az alak nyugodt hangon. "Te mit gondolsz? Az erő, amelyet kaptál, áldás... vagy teher?"

Vyth megfeszült a kérdés hallatán. A páncél súlyát hirtelen jobban érezte, mintha a szavak ránehezedtek volna. Nem vette észre, hogy a levegő körülötte lassan sűrűsödik, finom rezgés fut végig a földön, ahogy a férfi észrevétlenül gyűjti a környezet energiáit.

"Azt hiszem... mindkettő." válaszolta végül. "De nem én döntöttem el, hogy így legyen. Nekem csak az maradt, hogy hordozzam."

A férfi halk, szinte elégedett sóhajjal biccentett. "Őszinte válasz. Ritka az ilyesmi."

Ahogy beszélt, a fák árnyékai mintha sűrűbbre fonódtak volna körülöttük. De Vyth figyelmét teljesen lekötötte a szavak súlya. Egyetlen pillanatra sem gondolt arra, hogy amit érez, nem pusztán az erdő csendje.

Vyth éppen válaszolni akart, amikor a csuklyás alak mozdulataiban valami megváltozott. A lassú, nyugodt gesztusok helyét feszes, idegen mozdulatok vették át. A hangja is megmélyült, mintha többé nem egy ember szólna hozzá, hanem valami más, valami, ami mögött sötét hatalom lüktetett.

"Elég a színjátékból." csendült fel a hang, amely egyszerre volt halk és fojtogatóan erős.

Az alak lassan felegyenesedett, és a csuklya mélyéről két fénylő szempár villant elő. Nem volt bennük harag, sem düh, csak könyörtelen, nyomasztó jelenlét. A levegő hirtelen megnehezült.

A férfi széttárta karjait.

"Én vagyok Argath."

A név, mint egy parancs, végigsuhant a tisztáson. A következő pillanatban minden elsötétült. A fák kontúrjai elmosódtak, a levegő árnyékokká sűrűsödött, mintha az egész világ egyetlen fekete örvénybe omlott volna. A föld remegett Vyth lába alatt, és a csendet mélyből feltörő üvöltések törték szét.

A semmiből démoni erők szabadultak el. Nem testet öltött lények voltak, hanem gomolygó árnyak, vad energiák, amik éhesen, féktelenül rohantak Vyth felé. Minden árny egy-egy karcsapásként zúdult rá, mintha széttépni, szétzúzni akarnák a lelkét.

Vyth ösztönösen rántotta elő a kardját. A penge fényét azonban elnyelte a sötétség. Egyetlen vágása sem találta el az árnyakat, mind átfolyt rajta. Ahányszor az árnyak hozzáértek, dermesztő fájdalom hasított a testébe.

Érezte, ahogy valami idegen erő lassan belé hatol. Nem fizikai sebet ejtettek rajta, hanem belül, mélyen, a lelkében hagytak nyomot. A hideg érzés szétterjedt a mellkasából, a karjaiba, az arcába, mintha fekete szálak hálózták volna be a testét.

Vyth szíve hevesen vert, minden izma megfeszült. Megpróbált ellenállni, de a démoni erők nem támadtak nyíltan, inkább lassan fojtogatták, ahogy a sötét energia köré tekeredett. Minden lélegzetvétel nehezebbnek tűnt.

És Argath, ott a tisztás közepén, mozdulatlanul állt. Nem támadt, nem rohant felé. Csak figyelte, nyugodtan, mintha pontosan tudná, hogy az átok már elkezdte a munkáját.

Vyth még nem adta fel. A kardját szorítva próbált talpon maradni, de érezte, hogy a démoni erők nem a testét akarják megtörni... hanem a lelkét.

Vyth zihálva küzdött, de a démoni erők nem engedtek, egyre mélyebbre hatoltak a lelkébe. A tisztás peremén a fák mintha meghajoltak volna a sötétség súlya alatt, a világ egyetlen torz kavargássá vált körülötte.

Argath ekkor lassan visszahúzta a karját, és nyugodtan nézett Vyth-re. A szemeiben nem volt düh, sem gyűlölet, csak hideg bizonyosság.

"Már nincs rám szükség." mondta halkan, mintha csak magának szólna. "A többit elvégzi az átok."

A következő pillanatban az alak árnyként foszlott szét, és a tisztás újra némává vált. Csak Vyth maradt ott, térdre rogyva, a démoni erők markában.

Az átok ekkor teljes erővel nehezedett rá. Vyth érezte, ahogy valami végérvényesen át akarja formálni, mintha a lelke mélyét tépték volna szét. A szeme elsötétült, szíve vadul kalapált, és úgy érezte, pillanatok választják el attól, hogy örökre elnyelje a sötétség.

És akkor, a legmélyebb kétségbeesésben, valami más erő villant fel benne. Egy aranyló fény, amely nem kívülről jött, hanem belülről, a lelkéből tört elő. Az arany páncélhoz kötődő isteni erő egyszerre lobbant lángra, és végigáradt a testén. A sötét energiák hátrálni kezdtek, sisteregve, torzan vonyítva húzódtak vissza a fény elől.

De a fény nem volt elég ahhoz, hogy mindent tisztára égessen. Az átok mélyen beleivódott, és nyomot hagyott rajta. Vyth zihálva emelte fel a fejét, és a teste lassan elcsendesedett, de tudta, hogy valami megváltozott.

Amikor ujjai az arcához értek, érezte a forróságot. Arcának jobb oldala más lett. A bőre vörössé vált, mint az izzó parázs. A jobb szeme mélyvörösen izzott, mintha belülről perzselné valami démoni tűz. Jobb füle hegyesen megnyúlt, démonfüllé torzult, és a fekete haja teljesen kifehéredett.

A tisztás elnémult, csak Vyth zihálása töltötte be a teret. A fény halványan pislákolt még benne, de tudta, hogy az átok nem múlt el teljesen.

Vyth még percekig térdelt a tisztáson, mire képes volt felállni. Minden lélegzetvétel égette a tüdejét, minden mozdulatnál érezte, hogy valami idegen lüktet benne. Fél arca mintha lángok között lett volna, forró, szaggató fájdalommal pulzált minden szívdobbanásnál. A jobb szeme időről időre vörösen izzott, mint egy izzó parázs, amit nem tudott eloltani.

Megpróbált megindulni, először lassan, majd gyorsabb léptekkel, amíg végül futásba kezdett. A sűrű erdő ágai súrolták a páncélt, de nem törődött vele. Csak a várost akarta elérni. Valamit, ami ismerős, ami emberi.

Ahogy közeledett Glelrun felé, a testében tomboló fájdalom egyre nehezebben volt elviselhető. Néha meg kellett állnia, tenyerét a földre szorítva, hogy el ne ájuljon.

De nem adta meg magát. Szorította az öklét, újra és újra talpra kényszerítette magát.

Ahogy a város falai feltűntek a távolban, Vyth lelassított. Nem akarta, hogy bárki így lássa. A páncélja csillogása elárulná, ezért felvette köpenyét, a csuklyáját mélyen a fejére húzta, hogy az árnyék elrejtse a fél arcát. A kapukhoz közeledve nem nézett senkire. A katonák, akik mellette elhaladtak, csak egy fáradt Őrzőt láttak, aki újabb küldetésből tér vissza.

Ahogy belépett a városba, a fájdalom még mindig ott lüktetett benne, de valami megváltozott. Az égető, mindent elsöprő kín lassan tompult, mintha a teste valahogy alkalmazkodni kezdene a sötétséghez. Még mindig érezte, hogy az átok ott van. Mélyen, alattomosan, de már nem tudta olyan könnyen megtörni, mint azelőtt.

A léptei lassabbak lettek. Már nem küzdött minden pillanatban az ájulással. A szeme még néha vörösen villant, de a lüktetés enyhült. A teste, a lelke, mintha lassan megtanulta volna, hogyan küzdjön ellene.

Vyth megállt egy pillanatra egy üres utcában, ahol senki sem járt. Mély levegőt vett, hallotta saját szívverését. Még mindig ott volt benne a sötétség, érezte, hogy próbálkozik, hogy növekedni akar... Tudta, hogy nem győzte le, de azt is, hogy nem fogja hagyni, hogy legyőzze őt.

A szobában félhomály uralkodott. A páncél egy székre helyezve pihent, Vyth pedig az asztal fölé hajolva egy apró fémtükröt tartott maga elé. A remegő fényben végre elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy belenézzen.

Az első pillanatban nem ismerte fel magát. Szeme mélyvörös fénnyel égett, füle hegyesen megnyúlt, elárulva, hogy valami idegen részévé vált. A haj, amely egykor fekete volt, most teljesen fehérré változott.

Vyth szinte ösztönösen hátrált, a tükör kiesett a kezéből, és a padlón tört darabokra. Egy pillanatra sem tudott a tükörképre nézni. Nem azért, mert fájt, amit látott, hanem mert felismerte benne a sötétség nyomát, amitől egész életében meg akart védeni másokat.

Reszkető kézzel nyúlt a ruhák közé, és valami után kutatott. Egy darab sötét bőrt talált, majd egy régi páncéldarabot. Csendben dolgozni kezdett, a fémet reszelte, hajlította, amíg végül egy fél arcot fedő maszk formát öltött a kezében. A jobb oldalt teljesen beborította, csak a bal szeme maradt szabadon.

Amikor felvette, a tükör darabjai között lehajolva látta újra a saját tekintetét. Most először nem a félelem, hanem valamiféle távolság tükröződött vissza.

Nem akarta, hogy bárki lássa ezt a torzulást. Nem akarta, hogy az emberek ugyanúgy megijedjenek tőle, mint annak idején Kierg-től.

A maszk hideg volt a bőrén, de furcsa mód megnyugtató. Olyan volt, mintha elválasztaná őt attól a részétől, amit már nem tudott elfogadni. Már nem volt ugyanaz, mint azelőtt.

A Templom csendes volt, amikor Vyth visszatért. A csuklyát mélyen a fejébe húzta, hogy a félhomályban se lássa senki az arcát. Az őrök némán biccentettek, ismerős alakját látva nem kérdeztek semmit.

Aryn a belső csarnokban várta. A színes üvegablakokon keresztül beszűrődő fény szelíden vetült a kőre, és a Főpap sziluettje aranyló ragyogásban állt. Amikor Vyth közelebb ért, Aryn felemelte a tekintetét, és egy pillanatig némán figyelte őt.

"Nem gondoltam, hogy ilyen hamar visszatérsz." szólalt meg végül. "Mi történt odakint?"

Vyth közelebb lépett, de nem emelte fel a fejét. A hangja rekedten szólt a csuklya alól.

"Az erdőben valaki rám várt. Először nem mutatta meg magát, de aztán... kiderült, hogy ő volt az. Argath."

Aryn szeme összeszűkült, de nem szólt közbe. Csak figyelte.

"Nem támadt rám közvetlenül." folytatta Vyth. "Beszélt. Figyelt. Aztán minden elsötétült, és valami... valami történt. Egy átok. A testem nem engedelmeskedett, mintha valaki más próbálta volna irányítani. Éreztem, hogy elveszítem az uralmat, de..." megállt, levegőt vett. "Sikerült visszanyernem a kontrollt. De nyomot hagyott rajtam."

Lassan felemelte a kezét, és levette a csuklyát. Alatta ott volt a fél maszk, sötét fémje élesen csillogott a fényben. Egy pillanatra csend támadt, mielőtt Vyth megszólalt volna.

"Nem akartam, hogy így lásson bárki is. De tudnod kell, mi történt."

Leemelte a maszkot.

Aryn arca megremegett, amikor meglátta. A látvány egyszerre volt embertelen és fájdalmas.

Aryn lassan közelebb lépett, és ujjait Vyth arca fölé emelte, de nem ért hozzá. Csak a levegő remegett közöttük.

"Ez..." suttogta. "Ez nem egyszerű átok. Ez valami mélyebb, valami, ami a lelkedhez kötődik."

"Le tudod venni?" kérdezte Vyth halkan, bár tudta, hogy a válasz nem az lesz, amit hallani akar.

Aryn lehunyta a szemét, egy pillanatra összpontosított, a keze körül halvány arany fény derengett, de amikor az ujjai megérintették Vyth bőrét, a fény azonnal kialudt.

"Nem." mondta végül, halk, szomorú hangon. "Ez túl mélyen van. A démoni energia beléd ivódott. Amit most látsz, már a részed."

Vyth elfordította a fejét, és lassan visszahelyezte a maszkot. A fém hideg volt, de legalább elrejtette, amit nem akart mutatni.

Aryn egy ideig még figyelte, aztán halkan szólt.

"Pihenned kell. Most nem harcolnod kell ellene, hanem megérteni. A tested küzd, de az akaratod még erősebb. Menj. Egyelőre maradj rejtve."

Vyth bólintott, majd csendben távozott a csarnokból.

Az utóbbi napokban Vyth egyre nyugtalanabb lett. A Templom falain belül már nem talált békét, így gyakran járt a város utcáin, hátha a mozgás, a levegő vagy az emberek zaja eltereli a gondolatait. De a hangok nem némultak el.

Először csak halk suttogásként kezdődtek. Alig hallható szófoszlányok a fejében, amelyekről azt hitte, hogy a fáradtság szüleményei. Aztán egyre tisztábbá váltak, mintha valaki közvetlenül a fülébe beszélne.

“Gyenge vagy...”

“Nézd, hogyan félnek tőled...”

Vyth minden alkalommal próbálta elhallgattatni őket, mély levegőt venni, kizárni a zajt. De minél jobban igyekezett, annál hangosabbak lettek. A fejében lüktető fájdalommal együtt járt a suttogás, és a jobb szeme gyakran fellángolt, vörösen izzott, mintha válaszolna a démoni szavakra.

Egy délután, amikor a piactér közelében járt, a hangok hirtelen élesebbé váltak.

“Nézd meg őt...”

“Ő is fél tőled. Mindenki fél.”

Vyth megállt. A tekintete egy férfire esett, aki a közelben egy kosarat cipelt. Az idegen csak egy pillanatra nézett rá, nem volt benne semmi különös, mégis elég volt egy apró, riadt pillantás. A suttogás azonnal felerősödött.

“Gúnyolódik rajtad... látod? Megvet!”

Valami elszakadt benne. A légzése felgyorsult, a keze ökölbe szorult, és mielőtt felfoghatta volna, mit tesz, odalépett a férfihoz. A mozdulatai hirtelenek voltak, erősek, mint akit belülről irányítanak. Megragadta a férfi ruháját, a falhoz taszította, és a szemébe nézett.

"Mit nézel?" morogta, hangja mély és idegen volt, mint aki nem saját torkából beszél.

A férfi próbált hátrálni, de Vyth szorítása nem engedett. Az arca árnyékban maradt, csak a vörösen izzó szem fénye csillant meg a maszk alatt. A környéken állók megtorpantak, de senki sem mert közbelépni.

Vyth szíve hevesen vert, és a suttogások most már kiáltásokká váltak a fejében.

“Törj össze mindent! Védd meg magad! Ne engedd, hogy rád nézzen!”

A férfi keze Vyth csuklójára kulcsolódott, de tehetetlen volt. Vyth karja megfeszült, mintha egy pillanatra el akarná lökni, de a teste remegett a visszatartott düh alatt. A földön apró rezgések futottak végig, a levegő mintha vibrált volna körülöttük.

Egy pillanatra Vyth szeme kitisztult, és meglátta az idegen arcán a félelmet. A felismerés, hogy ő okozza, mellkason ütötte. A keze megremegett, a suttogások még próbálták visszarántani, de valahol mélyen még ott volt benne a tudat, hogy meg kell állnia.

A férfi zihálva kapkodott levegő után, Vyth pedig megfeszített testtel állt előtte, még mindig a határán annak, hogy elszabaduljon, de már nem teljesen ura sem magának, sem a démoni erőnek, ami benne tombolt.

És ekkor, mielőtt a következő mozdulat megszületett volna, egy határozott hang szólalt meg mögötte."Vyth!"

A hang ismerős volt, tiszta és éles. Oryn.

Vyth megfordult, de a démoni lüktetés még nem engedte el. Szeme vörösen izzott, a lehelete szaggatott volt. Oryn közeledett, határozottan, de nem támadóan.

"Engedd el őt." mondta nyugodtan. "Nem az ellenséged."

A férfi, akit Vyth sarokba szorított, rémülten próbált szabadulni, majd Oryn gyorsan mozdult. Egyetlen mozdulattal félrelökte Vyth kezét, majd elkapta a karját és a falhoz szorította.

"Elég!" Oryn hangja most már parancsoló volt, mégsem ellenséges. "Nézz rám!"

Vyth küzdött ellene, de a tekintetük találkozott. A vörös fény még mindig izzott a szemében, a düh forrt benne. Oryn azonban nem engedett. Mindkét kezével megragadta Vyth vállát, és erővel a falhoz szorította.

"Ez nem te vagy." mondta halkan. "Ne engedd, hogy átvegye az irányítást."

Vyth zihálva próbált levegőt venni. A teste remegett, a szeme villant egyet, mintha a tudata a sötétség és a józan ész között ingadozna."Nem... tudom... megállítani." préselte ki magából.

Oryn nem engedte el."Dehogyisnem. Nézz rám. Most rám figyelj, ne a hangokra."

A szavak mintha átütötték volna a suttogások falát. A démoni zaj fokozatosan halkult, majd teljesen elcsitult. Vyth tekintete lassan kitisztult, a vörös fény elhalványult.

Oryn csak ekkor engedte el, de a kezét nem vette le róla."Jól van. Véget ért. Lélegezz."

Vyth a falnak dőlt. A keze remegett, a mellkasában még mindig érezte a démoni lüktetést, de a hangok eltűntek. A csend most először nem ijesztette meg, hanem felszabadította."Nem ítéllek el." mondta halkan. "Amit láttam, az nem te voltál. De ha egyedül próbálod visszatartani, elveszíthetsz mindent. Hagyd, hogy segítsek."

Vyth csak bólintani tudott. A tekintetében ott volt a szégyen, a fájdalom és valami, ami régóta hiányzott. A felismerés, hogy nincs teljesen egyedül.

Oryn hátrébb lépett, és intett a megriadt lakosnak, hogy menjen. A férfi bólintott, sietve eltűnt az utcán, hátrahagyva őket a csendben.

Vyth lehajtotta a fejét, hangja alig volt több suttogásnál."Köszönöm..."

Oryn halványan elmosolyodott.

Vyth elnézett oldalra, de a szája szélén halvány, keserédes mosoly futott végig.

A nap már lemenőben volt, amikor Oryn és Vyth visszatértek a Templomhoz. Az utcák kiürültek, a városra lassan rátelepedett az este békéje. A Templom udvarát csend borította, csak a szökőkút halk csobogása törte meg az egyhangúságot.

Vyth leült a kőpad szélére. A testét még mindig gyengeség járta át, a lelkében pedig ott lüktetett az a sötét, hideg erő, amit Argath ültetett belé.

"Nem tudom, hogyan... hogyan lehet ezt elnémítani." mondta halkan, miközben a tenyerét nézte. Az ujjai alig észrevehetően remegtek.

Oryn nem felelt azonnal. Leült mellé, és csendben maradt egy ideig.

"Nem kell elnémítani." mondta végül. "A sötétséget nem lehet elhallgattatni. De meg lehet tanulni, mikor engeded megszólalni, és mikor nem."

Vyth elnézett oldalra. A hangja rekedt volt, mégis őszinte.

"És te tudod, hogyan kell?"

"Nem." felelte Oryn. "De együtt megtanuljuk."

Néhány percig egyikük sem szólt. A csend közöttük nem volt terhes, inkább békés, mint a vihar utáni első nyugalom. Aryn szavai még visszhangoztak Vyth fejében: “Most nem harcolnod kell ellene, hanem megérteni.”

Oryn végül felemelte a kezét, lassan mutatva a mozdulatot.

"Próbálj lélegezni velem. Nem a tested irányítod, hanem a levegőt. Minden belégzésnél figyeld, hol kezd remegni benned az a sötétség. Ott kell uralni."

Vyth lehunyta a szemét, és követte. Mély levegőt vett, majd lassan kifújta. A szívverése még zaklatott volt, de Oryn hangja kitartóan vezette. Újra és újra próbálták, amíg a lélegzése egyenletes lett.

A suttogások elhalkultak. A fájdalom a mellkasában még ott volt, de már nem tűnt fenyegetőnek. Oryn közben mozdulatokat mutatott neki, régi gyakorlatsorokat, amelyeket korábban még Amarah tanított neki. Folyamatos, lassú mozdulatok, nem harci technikák, hanem fegyelemre épülő gyakorlatok voltak.

Mire az éjszaka teljesen ráborult a Templom udvarára, Vyth már nyugodtabban lélegzett. A szeme nem izzott, az arca ellazult, és a düh, ami korábban uralta, most csupán egy távoli visszhang volt.

Oryn ekkor megszólalt, halk, egyszerű hangon.

"Nem fog egyik napról a másikra elmúlni. De ha minden nap harcolsz ellene, idővel megtanulsz nem félni tőle."

Vyth lassan bólintott, tekintete a távoli csillagokra emelkedett.

Az elkövetkező napok csendesek voltak. Vyth minden reggel ugyanott ült a Templom udvarán, a szökőkút mellett, ahol Oryn először tanította a légzésgyakorlatokat. A nap első sugarai még épp csak megcsillantak a kőpadokon, de ő már ott volt, mozdulatlanul, lehunyt szemmel.

A démoni hangok még nem tűntek el teljesen. Néha halkan, alig hallhatóan suttogtak a fejében, mint a szél, amely régi, elfeledett szavakat hord magával.

"Tudod, hogy velem erősebb vagy..."

"Ha akarnád, megtehetnéd..."

De már nem uralták. Nem parancsok voltak, csak kísértések. Távoli, elhaló visszhangok, amelyekre nem kellett figyelnie. Amikor a hangok megszólaltak, Vyth mély levegőt vett, lehunyta a szemét, és a csendet kereste önmagában. Oryn szavai jutottak eszébe: "Nem elnémítani kell, hanem megtanulni, mikor engeded megszólalni."

Néha napokig nem hallotta őket. Máskor váratlanul, egy fáradt pillanatban tértek vissza, de már nem találtak benne rést. A düh, ami korábban minden gondolatát eltorzította, most már nem uralta. Csak ott lappangott, mint egy mély, elfojtott parázs.

Egyik este a gyakorlótéren állt, a kardját markolva. A mozdulatai pontosak voltak, határozottak, a lendülete tiszta. A démoni energia ott vibrált a vérében, de már nem rombolni akart, hanem erőt adott. Minden vágásban, minden mozdulatban ott volt a kettősség. A fény, amit ő képviselt, és az a sötétség, amit kénytelen volt magával hordozni.

Amikor végzett, leengedte a kardját, és egy pillanatra elmosolyodott. A vörös szeme halványan izzott a sötétben, de már nem tűnt fenyegetőnek.

Most először nem érezte átoknak. Nem szabadult meg tőle, de már nem is akart. Most ő irányított.

A következő hetekben Glelrun lassan megváltozott.

A város, amely korábban suttogásokkal és félelemmel reagált Vyth jelenlétére, most már másként nézett rá. Az emberek eleinte csak távolról figyelték, a templomudvarról távozva, a kiképzőterek széléről, vagy az utcákon, amikor elhaladt mellettük. A maszk még mindig ott volt az arcán, de a mozdulatai már nem voltak fenyegetőek. Valami megváltozott benne, amit még azok is megéreztek, akik félve kerülték el korábban.

A gyermekek, akik egykor elszaladtak előle, most néha megálltak mellette, amikor áthaladt a téren.

Oryn majdnem minden nap mellette volt, mint barát. Segített a gyakorlásoknál, és ott állt mellette, amikor a város lakói lassan visszatértek köré.

Amikor néha újra fellángolt benne a démoni erő, Oryn volt az, aki egyetlen szóval, egyetlen pillantással visszahúzta a valóságba.

Aryn is látta a változást. Nem szólt, nem avatkozott közbe. Csak figyelte a Templom ablakából, ahogy Vyth egyre gyakrabban beszélget az emberekkel, és már nem kerüli a tekintetüket.

Az emberek még mindig suttogtak róla, de már nem úgy, mint egy szörnyről.

Sokak szemében hosszú idő után most először látszott tisztelet, nem félelem.

És Vyth, bár tudta, hogy a démoni része árnyéka mindig ott marad, először érezte úgy, hogy talán valóban lehet még helye ebben a városban.

A nap lassan ereszkedett Glelrun fölé, az aranyló fények hosszú árnyékokat vetettek a templomudvar köveire. A levegő nyugodt volt, a város zaja távolról szűrődött be. Oryn már távozott. Csak Vyth maradt egyedül.

A maszk a kezében pihent. A féme hideg volt, sima, de a súlya emlékeztette mindenre, amit el akart rejteni a világtól. Hetekig viselte, mert félt attól, mit látnak majd az emberek, ha leveszi. De már nem félt.

A szökőkút vizében tükröződött saját arca. A vörös és a fehér, a fény és az árnyék. Két oldal, amelyek eddig egymást próbálták elfojtani. Most először látta őket együtt. Egészként.

Lassan felemelte a kezét, ujjai megérintették a maszkot. Egy mély levegőt vett, majd eldobta. A fém halk koccanással esett a kőre.

A jobb arcát még mindig vörös fény árnyalta, a szeme halványan izzott, de már nem fenyegetően.

Most először nem látta torzulásnak. Hanem annak, ami valójában. A bizonyítéknak, hogy túlélte, hogy visszatért, és hogy képes uralni azt, amitől egykor rettegett.

"Nem vagyok többé a saját magam ellensége." suttogta halkan, a víztükörre nézve.

A hangja elhalt a Templom udvarán, de a mellkasában valami megmozdult. A nyugalom nem volt tökéletes, de valódi.

Vyth a távolba nézett, a város tornyai felé, ahol az emberek már nem féltek tőle.

Nem rejtegette többé, ami benne élt.

A nap utolsó fénye megcsillant az arcán, ahogy kilépett a Templom kapuján.