13. Fejezet

Hetek teltek el. Az idő lassan, szinte fájdalmas egyhangúsággal múlt, de Vyth számára minden nap ugyanoda tért vissza. A pillanathoz, amikor Ylena nemet mondott.

Azóta gyakran gondolt Amarah-ra. Néha hajnalban, amikor a város még aludt, máskor edzés közben, amikor a penge hangja visszhangzott az üres térben. A gondolat nem akart halványulni. Amarah arca, hangja, a harc közben elfojtott düh és a hűség mind újra és újra felbukkant emlékeiben, mintha a múlt soha nem engedné el.

Nem tudta, mi bántotta jobban. A veszteség fájdalma, vagy az, hogy Ylena megtagadta tőle a reményt. Bár hűséges maradt, valahol mélyen úgy érezte, elárulták. A hite, amely addig szilárdan tartotta, megingott, és a csend, amely egykor megnyugtatta, most csak fojtogatta.

Visszagondolt Ylena szavaira, a nyugodt, szinte fenséges hangra, amelyben most már valami idegen hidegséget vélt felfedezni. Talán csak ő változott, vagy talán az Istennő fordította el tekintetét tőle. Bármi is volt az igazság, a távolság érezhetővé vált.

Minden nap újabb kérdéseket szült, de válaszokat egyik sem hozott. A páncél, amelyet viselt, mintha egyre nehezebb lett volna, a fény, amely valaha védelmet jelentett, most csak emlékeztette arra, hogy kihez tartozik, és kiben csalódott.

Bár Vyth megtanulta uralni a démoni részét, a tükörben látott arc még mindig idegennek tűnt számára. Nem rettegett tőle, nem is szégyellte, csak érezte, hogy valami végérvényesen megváltozott benne.

Az emberek elfogadták őt, legalábbis ezt mutatták a szavak, a gesztusok, a felszínes tisztelet. De amikor rájuk nézett, ott volt a szemükben valami halvány árnyalat, amit nem lehetett elrejteni. Egy rövid, tétova pillantás, mielőtt megszólították volna.

Vyth nem hibáztatta őket. Talán ő sem tudta volna, hogyan tekintsen egy olyan emberre, aki már nem egészen az. De ez a tudat lassan kiüresítette benne azt, amit korábban hűségnek nevezett. Minden nap, amikor az Őrzők között állt, úgy érezte, egyre távolabb sodródik tőlük.

Nem a harcokban, nem a feladatokban fáradt el, hanem abban, hogy újra és újra bizonyítania kellett. Még mindig önmaga. Még mindig az, aki egykor volt.

De a démoni erő ott volt benne, mindig jelen, mint egy csendes, lüktető emlékeztető, hogy a határ, amit átlépett, soha nem törölhető el teljesen. És minél inkább uralta, annál jobban érezte, hogy ezzel valamit elveszített. Valamit, amit talán soha nem kaphat vissza.

Az éj csendje lassan nehezedett a városra. Glelrun utcáin csak a szél suttogása hallatszott, ahogy végigsiklott a kőfalakon és a kiürült terek felett. A Templom tornya árnyékot vetett a főtérre, a holdfény szelíden csillant meg az arany páncél darabjain, amelyeket Vyth gondosan egymás mellé helyezett a szobában.

Hosszú ideje nem tudott aludni. Gondolatai újra és újra ugyanarra a pontra tértek vissza, Ylena döntésére. Minden éjjel próbált belenyugodni, de mostanra már tudta, hogy ez csak önámítás.

Lassan felállt. Ujjai végigsimítottak a páncél hideg fémén. Valaha a fényt jelentette, most azonban láncnak érezte. Mégis, magával vitte. Nem azért, mert hitt még benne, hanem mert az emléke része volt annak, aki volt.

A város aludt, amikor kilépett az utcára. Nem nézett hátra. Nem hagyott üzenetet, sem szavakat, csak csendet. Az őrök az éjjeli váltásban alig figyeltek fel rá, amikor elhaladt mellettük. A holdfényben csillogó páncél csak egy pillanatra villant meg, majd eltűnt a sötétben.

A kapun túl hűvös szél fogadta. Vyth megállt egy pillanatra, tekintete végigsiklott Glelrun tornyain, azokon a helyeken, ahol harcolt, ahol hitt, ahol elveszített mindent, amit fénynek gondolt.

"Nem dönthet többé felettem." suttogta halkan, inkább csak önmagának.

Majd elindult.

Napok óta úton volt. Az ösvények lassan elfogytak, az út helyét vad, sziklás terep vette át. A fák egyre ritkultak, a föld hideg, színtelen kövekbe váltott.

Vyth magányosan haladt előre, a páncél halk súrlódása volt az egyetlen hang, ami megtörte a csendet. Néha megállt, hogy a horizontot figyelje, ahol a hegyek éles kontúrjai sötétlettek a felhők alatt. Az időjárás kegyetlenül váltakozott. Egyik nap szélvihar cibálta a köpenyét, másnap dermesztő eső csapott le.

Éjszakánként tüzet gyújtott, de a láng alig égett. A hideg szél mindig megtalálta a rést a páncél lemezei között, és a füst illata összekeveredett az eső nedves szagával. Ilyenkor csendben ült, a kardját a térdén pihentetve, és próbálta kizárni a gondolatokat, amelyek minden éjjel visszatértek hozzá.

A hajnal mindig nehezen jött. A szürke fényben a táj kihaltnak tűnt, mintha a világ elfeledte volna ezt a vidéket. Vyth mégis ment tovább. Minden lépésével távolabb került Glelrun-tól, Ylena-tól, és mindattól, ami addig meghatározta őt.

Minden hajnalon újra felállt, és folytatta az utat, amiről tudta, hogy talán sehová sem vezet, de most először, a döntés az övé volt.

Az erdő mélyén járt már, ahol a fák koronái olyan sűrűn záródtak össze, hogy alig jutott át a fény. A csend itt más volt, mint bárhol máshol. A levegő nehéz volt és nyirkos, a talajt vastagon fedte a moha, a fák kérgén apró gombák nőttek.

Vyth lassan haladt előre, amikor a fák között egy épület körvonalai rajzolódtak ki. Egy régi, mohával benőtt ház volt, félig beleolvadva a természetbe. A falakat növényzet borította, a tető megereszkedett, de még állt.

Az ajtó nyikorgott, amikor betolta. Odabent a por vastagon ült meg mindenütt. Régi bútorok álltak a helyükön, mintha valaki bármelyik pillanatban visszatérhetne, de már senki sem tette. A levegőben a nedvesség és a múlt illata keveredett. Egy törött tükör a falon, repedezett könyvek az asztalon, egy gyertyatartóban még ott volt a megfeketedett viasz.

Lassan végigsétált a szobákon, ujjai végigsimították az asztal peremét, a kőfal hidegét

A lépcső recsegett a súlya alatt, amikor felment a padlásra. Fent sötét volt, de a tető résein beszűrődött néhány vékony fénysugár. A sarokban egy régi láda hevert, félig nyitva. Vyth lehajolt, és lassan felemelte, amit benne talált. Egy fekete kabátot.

Egyszerű volt, de gondosan szabott. A szövete még most is erősnek tűnt. Nem volt rajta semmilyen jel, sem díszítés, csak tiszta, letisztult vonalak.

Vyth tenyerével végigsimított az anyagon, érezte benne a múlt súlyát, mégis valami furcsa béke áradt belőle. Mintha a kabát, amelyet valaha valaki viselt, most új értelmet nyert volna az ő kezében.

Egy ideig csak állt ott, kezében a ruhadarabbal, majd magára vette. Az anyag halkan simult a páncéljára, mintha mindig is hozzá tartozott volna.

A tükör repedt üvegében megpillantotta magát. A fény, ami egykor körülvette, már eltűnt. Nem volt többé az Őrzők fényében fürdő harcos.

Végigsimított a kabát szélén. Nem ragyogott, nem vonta magára a tekintetet. És épp ezért érezte úgy, hogy ez illik hozzá.

Eddig mindig valakihez tartozott. A városhoz, az Őrzőkhöz, a parancsokhoz. Most először nem tartozott senkihez.

Kinézett az ablakon. Odakint lassan szürkült az ég, a távolban köd ült meg a fák között. A világ csendesnek tűnt, de ő tudta, hogy ez a csend csak a vihar előtti nyugalom.

Kilépett az ajtón, és nem nézett vissza.

A kabát sötét anyaga lágyan mozdult mögötte a szélben, ahogy elindult az úton, amely most már csak az övé volt.

Vyth városról városra, faluról falura haladt, sosem maradt sokáig egy helyen. Nem keresett hírnevet, és nem is vágyott rá, hogy bárki megismerje.

Ahol szükség volt rá, segített. Volt, hogy kereskedőt kísért veszélyes úton, máskor egy falut védett meg éjszakai támadóktól. Szörnyek, fosztogatók, kóbor démonok, minddel szembenézett, mert ez volt az egyetlen dolog, amit igazán ismert. A harc.

Akik látták küzdeni, tisztelettel néztek rá. Mások viszont suttogva beszéltek róla. A torzult arc, a démoni nyom, amit nem rejtett el többé, félelmet keltett azokban, akik nem értették, mit hordoz magában.

Néhányan hősként emlegették. Mások szerencsétlenséget hozónak.

Vyth nem vitatkozott egyikükkel sem.

Csak tette, amit kellett, aztán továbbindult.

A pénz sosem maradt nála sokáig. Ételt, új fegyverolajat, utazáshoz szükséges dolgokat vett belőle, majd ment tovább, mintha valami ismeretlen cél hívná.

Éjszakánként a tábortűz mellett ült. Néha figyelte, ahogy a lángok fénye megcsillan a kardján, és az árnyékai elnyúlnak a földön. A tűz fénye időnként arcokat formált a hamuban, emlékeket, amiket nem tudott elfelejteni.

A következő hónapban Vyth egy hegyek közé épült kis településre érkezett. A falut éjszakánként fosztogatók támadták, akik sötét mágiát használtak, hogy megfélemlítsék az embereket. Nem volt, aki megvédje őket.

Amikor a támadók ismét visszatértek, Vyth már várta őket.

Egyedül állt a falu szélén. A támadók túlerőben voltak, de nem hátrált meg. Mozdulatai gyorsak és pontosak voltak, minden csapása mögött tapasztalat.

Mire a harc véget ért, a föld vérrel volt borítva. A fosztogatók elmenekültek, néhányan pedig soha nem keltek fel többé. Vyth zihálva támaszkodott a kardjára.

A falu lakói hálásan léptek közelebb, de Vyth alig hallotta a szavaikat. A fejében csak egy gondolat járt.

Ha lett volna mellette akár két-három harcos, akik tudják, mikor és hogyan kell mozogni, ez a harc sokkal egyszerűbb lett volna.

Az Őrzők rendszere fegyelmet követelt, szabályokat, amik lassítanak, lekötnek. Ő viszont valami mást akart. Egy rendet, ahol a harcosok szabadon dönthetnek, mégis összetartanak, mert tudják, miért küzdenek.

Aznap este a romos házak között ült, a lángok halvány fényében. A füstben és a csendben megfogalmazódott benne a gondolat. Egy rend, ami nem kötődik senkihez, csak a tetteihez. Zsoldosok, akik segítenek, ahol kell, de nem parancsra, hanem saját elhatározásból.

Felnézett az égre, ahol a füst mögött még halványan látszottak a csillagok.

A Zsoldosok Céhe. A név halkan visszhangzott benne, és tudta, hogy ez az új út kezdete lesz.

Vyth egy régi, elhagyott műhelyben dolgozott. A kabát előtte hevert az asztalon, a varratok mentén halványan csillogott az anyag. Levágta a jobb ujját egészen a vállig, majd újra szegte, hogy ne bomoljon szét. Felvette, megmozgatta a karját. Szabadabbnak érezte. A mozdulatok könnyebbek voltak, természetesebbek.

A jobb kezére fekete, ujjatlan kesztyű került. A bőr kemény volt, de elég rugalmas ahhoz, hogy jól illeszkedjen. A markolat nem csúszott, a keze szabadon mozdult.

A kard, amit szerzett, nagyobb volt, mint amit korábban használt. Erősebb pengéje volt, de még elbírta egy kézzel is. A hüvelyt a hátára erősítette egy barna szíjjal, amit a mellkasán keresztül vezetett. Addig igazította, amíg a kard markolata pont a válla fölé nem került. Néhány próbálkozás után a mozdulat már automatikusan ment. Egyetlen lendítéssel ki tudta rántani a pengét, majd visszacsúsztatni, hangtalanul.

A kabáthoz barna övet vett, amire néhány kisebb táskát erősített. Egyszerű fekete nadrágot és barna bakancsot viselt, hogy könnyebben tudjon mozogni. Nem akart páncélt. Mostantól a gyorsaság és a mozgékonyság volt a legfontosabb.

Kilépett a ház elé. Az udvaron csend volt. Néhány lépést tett, hogy megszokja az új felszerelést. A kabát nem feszült, a heveder nem csúszott. Minden pontosan úgy működött, ahogy elképzelte.

Megállt egy pillanatra, kezét a kard markolatára tette.

Ez már nem az Őrző páncélja volt. Ez az övé.

Mostantól a gyorsaságra épít, és arra, hogy mindig ő irányítson. A kabát sötét szövete finoman mozdult a szélben, ahogy elindult a poros úton.

Egy új élet kezdete volt.

A nap már lemenőben volt, amikor Vyth elérte a kis falut a hegy lábánál. A hely csendesnek tűnt, de a levegőben érezni lehetett a füst és a vér szagát. A házak ajtaja zárva volt, az utcák üresek. Csak néhány árny mozgott a tér szélén, fegyverrel a kezükben.

A falu közepén egy fiatal nő térdelt egy sebesült mellett. A férfi mellkasából lassan szivárgott a vér, mellette összetört pajzs hevert. Mikor Vyth közelebb lépett, a nő riadtan emelte rá a tekintetét.

"Nem kell félned tőlem." mondta csendesen. "Mi történt itt?"

"Rablók." felelte a nő remegő hangon.

A távolban ekkor kiáltás hallatszott, és néhány árny futott elő a sötétből. Vyth nem habozott. A kardja egyetlen, tiszta mozdulattal került a kezébe. A támadók gyorsak voltak, de ő gyorsabb. A pengéje fénye villant, ahogy elkapta az elsőt, majd hátraugrott, és a következő csapást már fél kézzel hárította. A harc rövid volt. Mire elült a zaj, a földön csak néhány mozdulatlan test maradt.

Vyth visszatette a kardot a hüvelyébe. A falu néhány lakója lassan előmerészkedett a házak mögül. A nő, aki eddig a sebesültet őrizte, most elé lépett.

"Nem tudom, ki maga, de köszönöm." mondta halkan.

Vyth egy pillanatig nem válaszolt. Tekintete végigpásztázta a falut, a füstöt, a romokat, az embereket, akik most reményt kerestek benne. Valaha az Őrzőkért küzdött, egy névért, ami már semmit sem jelentett számára. Most viszont először érezte, hogy ez a harc másról szól.

"Nem kell megköszönni." mondta végül. "Csak tettem, amit kellett."

A nő bólintott, de még mindig nem mozdult. "Legalább mondja el, kinek tartozunk hálával."

Vyth elhallgatott. A szél megmozdította a kabátját, a por lassan kavargott körülötte. Egy pillanatra a földre nézett, majd halkan megszólalt.

"Csak egy zsoldos vagyok... Néha az ember csak segít, mert valakinek kell."

A nő bizonytalanul elővett egy kis erszényt, és a kezébe nyomta volna.

Vyth a fejét rázta. "Nem a pénzért csináltam. Épp csak erre jártam."

A nő értetlenül nézett rá, de Vyth nem magyarázott. A kabátja suhogása elnyelte a szavakat, miközben elindult a falu határa felé. A nap utolsó fényei hosszú árnyékot vetettek mögé.

Még egyedül volt, de már nem érezte magát annak. Tudta, hogy amit most tett, egyszer valami nagyobbnak lesz a kezdete.