6. Fejezet

Hetek teltek el a Fekete Holló felszámolása óta. Vyth otthon volt, a szobájában ült, amikor valami megváltozott. Nem hallotta, nem látta, csak érezte. Valami sötét energia suhant végig a városon, ami a Templom felé haladt.

Felállt, és már mozgásban is volt. Nem habozott.

A város utcái csendesek voltak. Ahogy közeledett a Templomhoz, egyre erősebben érezte az idegen jelenlétet.

Aryn már ott állt a Templom lépcsőinél. Mozdulatlanul figyelte az utat. Nem fordult Vyth felé, amikor megérkezett.

"Te is érzed." mondta.

"Igen." felelte Vyth halkan.

Együtt néztek az utca felé. Akaratlanul is feszültté vált minden.

Egy alak bukkant fel a távolban.

Amarah volt az, de mégsem. A mozgása ismerős volt, a testtartása, a járása. De a külseje... szürke bőr, vörös szemek, és valami baljós aura lengte körül. A korábbi ragyogásnak nyoma sem volt.

Amikor közelebb ért, megállt. Tekintete végigsiklott rajtuk.

Vyth előrébb lépett.

"Amarah...?"

"Ez a név már nem illik rám." felelte az alak. "Kierg vagyok."

A csend rövid ideig fojtogatóvá vált.

"Mi történt veled?" kérdezte végül Aryn.

"Erősebbé kellett válnom." Kierg hangja nyugodt volt, de hideg. "Nem tudtam újra végignézni azt, ami akkor történt... amikor Vorgath pusztítást végzett Glelrun-ban. Tehetetlen voltam. De soha többé nem leszek az."

"Mit tettél?" kérdezte Vyth halkan.

"Találtam valakit, aki segített. Segített erősebbé válnom."

"Vámpírrá váltál." mondta Aryn.

"Ez csak a forma. A cél nem változott." Kierg szeme villant, de nem haraggal, hanem elszántsággal. "Erőre volt szükségem, mielőtt ismét eljön az, amit mind tudunk, hogy el fog jönni."

​

Kierg egy pillanatra elhallgatott. Tekintete a Templom falára siklott, majd vissza Vyth-re és Aryn-ra.

"Az Abydore-ban talált könyvben volt egy említés a tárgyról, amit kerestem. A Halhatatlanság Nyakláncáról. A leírás alapján elindultam megkeresni, és végül rá is találtam egy barlangban"

Aryn szeme megvillant. Arcán komor felismerés jelent meg.

"A Halhatatlanság Nyaklánca... Ez egy Szentségtelen Tárgy." mondta lassan. "Sötét energiából született. Nem védelemre vagy gyógyításra szolgál, hanem valami egészen másra."

"Tisztában vagyok vele." bólintott Kierg. "De nem volt más választásom. Szükségem volt az erőre. Gyorsan. Nem akartam újra olyan tehetetlen lenni, mint akkor... amikor Vorgath lemészárolta az Őrzőinket, és én semmit sem tudtam tenni."

"És ki segített aktiválni a nyakláncot?" kérdezte Aryn.

Kierg tétovázott, majd megvonta a vállát.

"Egy démon. Már ott volt, mikor megérkeztem. Először azt hittem csapda, de nem támadott. Egyezséget ajánlott."

Aryn szeme összeszűkült.

"Ki volt az?"

Kierg sóhajtott, majd végül kibökte.

"Argath."

A név súlyos csendet vont maga után. Aryn szinte mozdulatlanná dermedt, Vyth pedig feszült figyelemmel nézett rá.

"Argath..." ismételte halkan Vyth.

"Ő csak azt akarja, hogy legyőzzem Vorgath-ot. Ha sikerül, eggyel kevesebb riválisa lesz. Ez volt az ára. Ez egy cél, amit mindketten el akarunk érni."

"És te bíztál benne?" kérdezte Aryn.

"Nem számít, hogy bíztam-e. Tudtam, mit vállalok. Az Arany páncélt már nem viselhetem. A benne lévő Szent erő szétmarcangolná a testem. De amit cserébe kaptam, az... több, mint amit valaha reméltem."

"Mégis mit?" kérdezte Vyth csendesen.

"Erősebb lettem. Gyorsabb. Az érzékeim kiélesedtek, a testem ellenállóbb. És... újfajta mágiát is használok. Nem Szent mágia, de hatékony. Most már tényleg meg tudom védeni azokat, akik fontosak nekem."

Aryn némán hallgatott egy ideig, majd halkan megszólalt.

"Ez az út... sötétebb, mint bármelyik, amin eddig jártál."

Kierg bólintott.

"Lehet. De most először érzem úgy, hogy nem leszek tehetetlen."

​

Aryn némán figyelte Kierget, tekintete elkomorodott.

"És most?" kérdezte végül. "Mi a terved ezek után?"

Kierg a föld felé nézett egy pillanatra, majd lassan visszaemelte tekintetét.

"Folytatni akarom, amit elkezdtem. Még ha más úton is. Továbbra is Glelrun-t szolgálom... és Ylena-t. Ez sosem változott." A hangja halk volt, de határozott. "És... ha engeditek, szeretném tovább tanítani Vyth-et is."

Vyth némán állt, nem tudta, mit mondhatna. A látvány, a történtek, Kierg új külseje és ereje... mindent felforgattak benne. De egy dolog mégis megmaradt. Amarah, most már Kierg, újra itt volt. És ez volt az, ami számított.

Aryn arca mozdulatlan maradt. Látszott rajta, hogy nem örül a döntésnek, sem annak, ami Amarah-val történt. A nyaklánc, a démoni alku, az új hatalom. Mindez túl sok volt ahhoz, hogy könnyedén elfogadja. De egy hosszú másodperc után bólintott.

"Nem tetszik, amit választottál. De ha valóban még mindig Glelrun-t akarod védeni... akkor bízom benne, hogy jól döntesz."

Vyth ekkor lépett közelebb hozzá. Zavartan, de őszintén mondta.

"Örülök, hogy visszajöttél."

Kierg halványan elmosolyodott. Talán csak egy pillanatra, de látszott benne valami abból, aki egykor Amarah volt.

​

Néhány nappal később Kierg hívatta Vyth-et. A Templom mögötti sziklás mezőre vezette, ahol régen is gyakoroltak.

"Van, amit meg szeretnék mutatni." mondta Kierg, miközben megállt egy kis emelkedőn. "Olyasmit, amit eddig én sem ismertem."

Vyth nem szólt, csak bólintott. Egy pillanattal később megérkezett Llyris is. Vyth hívta el, hátha ő is tanulhat valamit.

Kierg egy darabig csak nézte őket. A szél belekapott köpenyébe.

"Ez nem Szent mágia." szólalt meg végül. "Argath tanított rá. Nem mondom, hogy biztonságos, de hasznos lehet, ha jól bánik vele az ember."

A tenyerét lassan előrenyújtotta, majd lehunyta a szemét. A levegő megváltozott.

A föld alatt valami megremegett.

Egy sötét aura gyűlt össze Kierg keze körül, mint egy lassan örvénylő köd. A talajból fekete árnyak nyúltak elő, vékony, kígyószerű formákban, majd összeolvadtak egyetlen alakzattá. Egy sötét kéz emelkedett ki a földből.

Kierg szótlanul figyelte, majd tenyerét leengedte. A kéz azonnal visszahúzódott a földbe.

"Ez egy kötőmágia." magyarázta. "Akit ezzel elkapok, nem tud mozdulni. Legalábbis, ha nincs elég ereje kiszabadulni."

Vyth és Llyris némán álltak. Llyris közelebb lépett, majd végignézett azon a helyen, ahol a kéz eltűnt.

"Ez... még nem láttam ilyen mágiát." mondta csendesen.

"Léteznek hasonló mágiák." felelte Kierg. "De ez más forrásból táplálkozik. Az Alvilág energiájából. Ezért is erős. De..." elhallgatott, majd Vyth-re és Llyrisre nézett. "Most ti próbáljátok meg."

Vyth és Llyris egymásra néztek, majd engedelmesen előrenyújtották kezüket, utánozva a korábbi mozdulatot. Próbálták irányítani az energiát, de nem történt semmi. Csak a csend.

Kierg nézte őket egy darabig, majd lassan bólintott.

"Nem megy. Igazából számítottam is rá." mondta elgondolkodva. "Mivel ti nem álltok kapcsolatban az Alvilággal..." nem fejezte be.

Vyth ellépett a kör közepéről, arcán csalódottság suhant át.

"De legalább megpróbáltátok." folytatta Kierg.

Kierg egy pillanatra elfordult, majd visszanézett rájuk.

"Az, amit én tudok, már nem Szent mágia, de még hasznos lehet a jövőben."

​

A következő napokban a Templom mögötti sziklás mező újra elcsendesedett. Kierg nem hívta többé őket tanulni, de amit mutatott, nem múlt el nyomtalanul.

Egy délután, Vyth a piacon sétált végig, amikor két asszony suttogása ütötte meg a fülét.

"...látták, ahogy árnyak jöttek fel a földből. Ez nem természetes dolog..."

"...és az az Amarah... most már Kierg-nek hívja magát. Hát miféle név ez..."

Vyth megtorpant. A hangok halkan, de tisztán jutottak el hozzá. Nem nézett hátra, csak ment tovább.

Később, amikor Llyris csatlakozott hozzá a kiképzőudvaron, hosszú csend után megszólalt.

"Te is hallottad már, ugye?" kérdezte halkan.

Vyth bólintott, de nem szólt.

"A város tele van pletykákkal. Valaki látta a mágiát, amit használt. És... én sem tudok nem gondolni rá." Llyris tekintete elkomorult. "Amikor ott álltunk vele, valami... furcsa volt benne. Nem tudom megfogalmazni, csak... mintha nem ugyanaz az ember lenne, aki régen volt."

Vyth sokáig hallgatott. Aztán lesütötte a szemét.

"Én is észrevettem. Néha úgy néz az emberekre, mintha... nem tartozna már közéjük. És amikor varázsolt..." elhallgatott. "Mintha túlságosan is élvezné az új erejét."

"Nem akarok rögtön a legrosszabbra gondolni." mondta Llyris halkan. "Túl sokat tett értünk. De ha tényleg rossz irányba halad..."

Vyth felsóhajtott.

"Ő még mindig Amarah. És az én barátom." mondta végül. "Csak... most mégis kicsit más."

Llyris nem válaszolt. Egy ideig csak nézte Vyth-et, majd csendesen mellélépett, és vállára tette a kezét.

​

A Templom környéke csendes volt. Kierg a szentély lépcsőjén ült, tekintetét a város felé szegezve. Az utóbbi napokban egyre több szempár tapadt rá. Nem kíváncsian, hanem óvatosan, sőt, félve. Az emberek elfordították a tekintetüket, ha elhaladt mellettük. A gyerekek pedig már nem futottak oda hozzá, mint régen. Volt, hogy az anyák sietve elkapták őket, ha csak megpillantották Kierg-et.

Vyth távolabbról figyelte egy darabig, majd odasétált hozzá. Kierg oldalra nézett, és biccentett.

"Mostanában elég nagy a csend körülötted." jegyezte meg Vyth, miközben leült mellé.

Pár másodpercnyi hallgatás után Vyth újra megszólalt.

"Zavar, hogy félnek tőled?"

Kierg halkan felnevetett.

"A félelem legalább tiszteletet szül." mondta, mintha csak tréfálkozna. Aztán lassan elkomorodott, és lesütötte a szemét. "De tudod jól, hogy nem erről van szó."

Vyth nem szólt közbe. Csak hallgatta.

"Ez az ár." folytatta Kierg halkan. "Ha ez kell ahhoz, hogy megvédjem őket... elviselem."

Vyth rápillantott. A férfi fáradtnak tűnt, de nem fizikailag, valami mélyebb kimerültség ült meg rajta.

"Nem sokat alszol mostanában." jegyezte meg végül.

Kierg bólintott. "Nem igazán érzem szükségét."

"És enni se nagyon láttalak."

"Talán már nincs is rá szükségem." vont vállat Kierg. "Valami megváltozik bennem. Nem tudom pontosan mi, de érzem."

Vyth egy darabig csak nézte őt. Aztán óvatosan kérdezett.

"És amikor eltűnsz éjszakára... merre jársz?"

Kierg felnézett az égre. A nap már lemenőben volt.

"Figyelek. Glelrun határait. A régi ösvényeket. Néha... csak sétálok." egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette "Olyankor érzem a leginkább, hogy még mindig én vagyok."

Vyth bólintott, de nem nyugtatta meg, amit hallott. A barátja még ott volt Kierg-ben... de mintha egyre távolodna.

​

Az éjszaka csendje telepedett Glelrunra. Vyth álmatlanul forgolódott, majd felkelt, felöltözött, és kilépett a szobája ajtaján. Nem tudta pontosan, mi hajtja, csak azt, hogy ismét nem érezte Kierg jelenlétét a környéken.

A Templom környékétől kezdte, majd elindult dél felé, ahol a város véget ért. A mezők sötétek és néptelenek voltak. A fák alatti ösvényen haladva lassan elérte a kopár, sziklás domboldalt, ahová korábban ritkán merészkedett.

Már épp visszafordult volna, amikor furcsa érzés kerítette hatalmába.

Lassan, óvatosan haladt tovább. Amikor elérte a domb peremét, a sötétben mozdulatlan alakot pillantott meg.

Kierg állt ott. Egyedül. Egy lapos kő mellett, teljesen mozdulatlanul. A hold fénye megvillant a ruháján, de az arca árnyékban maradt.

Vyth közelebb lépett volna, de megtorpant. Valami hevert a földön Kierg körül. Több kisebb alak. A szeme egyre inkább hozzászokott a félhomályhoz, és lassan kirajzolódtak a részletek.

Tetemek. Állatok tetemei. Rókák, őzek, és talán még több féle is. Mind ugyanúgy, hangtalanul hevertek a földön.

Vyth nem mozdult. Próbálta felfogni, amit lát.

Ekkor Kierg halkan megszólalt, háttal állva neki.

"Miért jársz erre ilyenkor?"

Vyth csak kilépett a fák közül.

"Kerestelek." mondta halkan.

Kierg nem mozdult. Csak bámult maga elé.

"Mit csinálsz itt?" kérdezte Vyth, a tekintetét a földön heverő állatokra szegezve.

"Próbálok nem ártani senkinek." felelte Kierg. "A vámpírság... nem csak erőt ad. Hoz valamit, ami egyre hangosabbá válik éjjelente. Éhséget. Késztetést."

"Állatokra vadászol?" kérdezte Vyth.

Kierg bólintott.

"Nem tudod irányítani?" kérdezte Vyth halkan.

"De tudom irányítani." felelte Kierg. "De nem megszüntetni. És ha nem akarom, hogy emberek lássák kárát, ez marad."

Vyth lehajtotta a fejét.

"Megértem." mondta végül.

"Ez vagyok most. Ezzel kell együtt élnem. És ha ez kell ahhoz, hogy másokat megóvjak... akkor elfogadom."

"És te? Meddig bírod még így?"

Kierg elnézett a távolba, ahol a fák sötét tömbjei egybeolvadtak az éjszakával.

"Amíg maradt belőlem valami." felelte halkan. "És ha már nem marad... akkor majd elmegyek."

Vyth sokáig nem szólt. Csak állt a sziklás domboldalon, csendben. A barátja már többé nem egészen az volt, akit ismert.

​

A nap már lebukott a hegyek mögé, amikor a város utcáin futótűzként terjedt a hír. Egy kisgyerek eltűnt. Hat év körüli, játékos fiú, akit utoljára délután láttak a nyugati városrész határában.

A szülei kétségbeesetten keresték. Először a közeli utcákat járták be, aztán szóltak a szomszédoknak, végül már ismeretlen embereket is megszólítottak.

"Csak egy pillanatra fordultunk el..." sírta az anya. "Ott játszott a kövek között, aztán egyszer csak nem volt sehol..."

Az Őrzők is mozgósítva lettek. Vyth épp a Templomnál volt, amikor az egyik segéd sietve jelentette a hírt. Nem vesztegette az időt, azonnal csatlakozott a kereséshez.

Ahogy egyre több embert vontak be, úgy kezdtek felhangosodni a vádaskodó pletykák is.

"Nem lehet véletlen..." hallatszott a piaci árusok között. "Mióta az a Kierg itt van, minden más lett. Előbb az a fekete mágia, most meg ez..."

"Nem látták azóta, ugye?" kérdezte valaki. "Pont most tűnik el, mikor ő is eltűnt? Nem gondoljátok, hogy ez gyanús?"

Néhányan bólintottak. Mások nem mondtak semmit, de tekintetük árulkodott.

Vyth nem akart hinni a füleinek. Szorosan összezárt ajkakkal haladt el a csoport mellett, és a város nyugati határa felé vette az irányt. A dombos, fás vidéken kezdte a keresést, ahol a fiú állítólag utoljára játszott. Fák árnyékában sétált, bokrok közé hajolt be, újra és újra a gyermek nevét kiáltva.

Órák teltek el. Több tucat ember járta be a környéket, fáklyákkal, mécsesekkel, halkan egymás nevét szólítva, suttogva, jelezve, ha találtak valamit. Egy rongyot, egy játékot, de mind hamis nyom volt. Semmi, ami biztosan a fiútól származott volna.

Vyth egyedül ért el egy keskeny barlangbejárathoz. A nyílás alig volt embermagasságú, bokrokkal félig eltakarva. Már épp továbbment volna, amikor halk neszt hallatszott belőle. Egy alig hallgató szipogás.

Lassan közelebb lépett.

"Hahó?" kérdezte halkan.

A válasz először csak egy remegő szipogás volt, majd egy gyenge hang.

"...anya?"

Vyth azonnal letérdelt a bejárathoz, és meglátta a kisfiút. Egyedül kuporgott a hideg köveken, könnyes arccal, de sértetlenül.

"Gyere ide. Minden rendben. Már keresnek téged." mondta megkönnyebbülve, és kinyújtotta a kezét.

A gyermek lassan odakúszott, és Vyth karjaiba bújt. Reszketett. Csak játszani akart, mondta, aztán egyre beljebb merészkedett az erdőbe. Mikor besötétedett, megijedt, és menedéket keresve bemászott a barlangba. Onnan pedig már nem mert kijönni.

A város megkönnyebbült. A hírt ugyan gyorsan elterjesztették, de mire elért a város minden szegletébe, a kételyek már mély gyökeret vertek.

A főtéren egy asszony még mindig vádaskodóan beszélt.

"Most azt mondják, csak elbújt. Hát persze. De ki tudja, mit csinált vele az az ördögi férfi..."

Kierg csendben állt a Templom lépcsőjén. Vyth már messziről látta, ahogy az emberek elkerülik. Voltak, akik suttogtak mellette, mások nyíltan hátat fordítottak. Egy anya határozott mozdulattal ragadta meg a gyermeke karját, amikor az Kierg felé nézett.

És Kierg csak nézte őket. Nem szólt. Nem szorította ökölbe a kezét, nem csinált semmit.

De Vyth, amikor mellé lépett, látta az arcán a változást.

Az emberek részéről ez már nem félelem volt. Nem bizalmatlanság. Ez már gyűlölet volt.

Kierg suttogva szólt.

"Nem kell, hogy bármit is tegyek. Elég, hogy létezem. Már az is bűnnek számít."

Vyth nem tudott mit mondani. Csak ott maradt mellette. Mert bár nem volt biztos benne, mit tartogat a jövő, azt tudta, ha most magára hagyja, azzal elindít valamit, amit már nem lehet visszafordítani.

​

A reggel hűvös, széllel teli volt. Vyth egyedül haladt az elhagyatott dombok felé, ahol egykor az Őrzők egyik régi kiképzőhelye állt. A falak már mohásak voltak, a gyakorlópálya repedezett kőlapjai között fű és gyom nőtt. Régen is kevesen jártak ide, mostanra teljesen elfeledett lett.

Csak Kierg választotta most magának.

Vyth lassan közeledett. Már messziről hallotta a sötét mágia halk zúgását, amely beleremegett a levegőbe. Lüktetés járta át a tájat.

Amikor megpillantotta Kierg-et, az egyetlen mozdulattal suhintott a levegőbe. Árnyékok törtek fel a talajból, kígyóként tekeredve a levegőben. Egyikük hirtelen csapódott bele az egyik gyakorlóbábuba, a kiszakadt a helyéről és összeomlott.

Kierg sötét ruhája mozdulatlanul lengett a mágia által kavart légörvényben. Szemei vörösen izzottak egy pillanatra. Nem vette észre, hogy figyelik.

Vyth közelebb lépett, megköszörülte a torkát.

"Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar újra látlak edzeni." mondta halkan.

Kierg nem nézett fel azonnal. Csak akkor szólt, amikor a mágia elcsitult körülötte.

"Itt legalább senki sem tiltja meg." felelte halkan. "Itt nincsenek tekintetek. Csak én..."

Vyth körbenézett. A romos edzőhely csöndes volt. A távolban varjak károgtak.

Kierg lassan elsétált a gyakorlóterület szélére, ahol egy korhadt, régi pad hevert a fűben. Nem ült le. Csak megállt mögötte, és a horizontot nézte.

"Amikor éjjelente nem alszom... tanulok. Figyelek. A testem változik, Vyth. Az elmém is. Néha úgy érzem, már nem is én vagyok az, aki egykor voltam."

"De mégis harcolsz. Az emberekért."

"Nem mindenki szerint." válaszolta Kierg keserűen. "Sokan csak a sötétséget látják, ami körülvesz. Nem azt, amit ezzel próbálok távol tartani."

Vyth közelebb lépett, próbálta elérni a tekintetét.

"És te? Te még látod magadban azt, aki voltál?"

Kierg hosszan hallgatott.

"Vannak pillanatok." mondta végül. "De egyre ritkábbak. Egyre rövidebbek."

A szavak mögött nem volt panasz. Inkább elfogadás. Egyfajta csendes beletörődés, amitől Vyth gyomra összeszorult.

"Miért nem jössz vissza? Beszélek Aryn-nal, talán enyhítheti a tiltást..."

"Nem akarok visszamenni." vágta rá Kierg, most először egy kis éllel a hangjában. "Nem, amíg úgy néznek rám, mint valami szörnyetegre."

Vyth megrázta a fejét.

"De nem mindenki. Llyris, én... még mindig hiszünk benned."

Kierg ekkor lassan Vyth felé fordult. Szeme sötét volt, mély és kimerült.

"És meddig?" kérdezte halkan. "Meddig hisztek majd, ha én magam sem vagyok biztos benne, ki vagyok?"

Vyth nem tudott felelni.

Ott álltak ketten a régi köveken, mint régi szövetségesek, barátok, akik ugyanabba az irányba indultak, de már nem biztos, hogy ugyanazon az úton járnak.

​

A Templom folyosóin visszhangzottak a halk lépések. Az elmúlt napok eseményei óta Aryn ajtaja mögött egyre többször hangzottak fel dörömbölések, kérések, vádak. Őrzők jöttek és mentek, arcukon aggodalom, szemükben bizalmatlanság. Nem mindenki mondta ki nyíltan, amit gondolt, de már senki sem tekintett úgy Kierg-re, mint korábban Amarah-ra.

Vyth a terem végében állt, némán figyelve, ahogy egy újabb Őrző távozik Aryn szobájából. A Főpap arca változatlanul higgadt volt, de a vállain ott ült a feszültség.

"Ennyi volt mára." mondta, amikor észrevette Vyth-et. "Gyere be."

Odabent csend uralkodott.

"Pletykák? Gyanúsítások?" kérdezte Vyth, miközben helyet foglalt.

Aryn bólintott. "Minden nap egyre több. Az Őrzők már nem csak kérdeznek. Néhányan követelik, hogy intézkedjek."

"A gyerekről szóló ügy... megrémítette őket." mondta halkan Vyth.

"Nem csak az." válaszolta Aryn, tekintetét a kezei közé ejtve. "Látják, hogy megváltozott. Látják, hogy miket tesz, hova jár, és hogy még mindig itt van."

Vyth nem szólt.

Aryn sóhajtott, majd egy pillanatra a fiú szemébe nézett. "Ha így folytatódik, nem kerülhetjük el a Tanács összehívását."

A szavak megütötték Vyth-et. Tudta, mit jelent ez.

"Nincs szükség a Tanácsra." mondta halkan. "Ő... még mindig ugyanaz az ember. Csak más lett. Küzd. És ha egyedül marad, az még jobban eltaszítja."

Aryn csendben állt egy darabig, mintha a szavakat keresné, de végül nem folytatta. Tekintete egy pillanatra Vyth arcán időzött, aztán halkan megszólalt.

"Csak azt akartam, hogy tudd, milyen irányba haladnak a dolgok. És hogy ne akkor szembesülj vele, amikor már késő."

A szavai nem voltak vádlóak. Inkább fájdalmasan higgadtak, mintha ő maga sem tudná eldönteni, mi lenne a helyes út.

Vyth lesütötte a tekintetét, de nem szólt.

Aznap este Vyth magányosan rótta az utcákat. Még hitt Kierg-ben. De már nem tudta, meddig tarthat ki ez a hit.