7. Fejezet

A város utcái nyugtalanabbak voltak, mint valaha. Glelrun mindig is élt az emberek zsongásától, de most másféle morajlás járta át a levegőt. Suttogások, ingerült szóváltások, ideges pillantások.

Néhányan már nyíltan beszéltek.

"Nem maradhat itt. Egy ilyen lényt nem engedhetsz szabadon sétálni a városban."

"Vagy elűzik, vagy majd mi intézzük el."

A főtérről induló kisebb csoport csendben gyülekezett. Nem voltak sokan, talán tucatnyian. Mégsem a számuk volt ijesztő, hanem az elszántság, ami az arcukra volt írva. Nem vittek fáklyát, nem emeltek hangot. Csak határozott léptekkel haladtak a Templom felé.

Az ajtók előtt megálltak. Néhányan egymásra néztek, mások csak előre, némán.

"Válaszokat akarunk." szólalt meg az egyik idősebb férfi. "Nem hallgatunk tovább. A Tanács mondja meg végre, hogy ez... ez a lény mit keres még köztünk."

Fent, egy közeli háztető peremén Vyth figyelte őket. Az árnyékban ült, könyökét a térdére támasztva. Nem rejtőzött el, de nem is akarta, hogy észrevegyék. Arcán gondterhelt kifejezés ült, tekintete a Templom ajtajára szegeződött.

Nem mondott semmit. Csak nézte az embereket.

"Csak idő kérdése volt." szólalt meg mögötte egy hang.

Llyris volt az. Csendesen leült mellé, felhúzta a lábát, és keresztbe fonta karjait a térdén.

"Nem hittem volna, hogy idáig fajul." mondta halkan Vyth.

"Senki sem hitte." felelte Llyris. "De most már nem számít, ki mit hitt. Az emberek félnek. És amikor félnek, nem hallgatnak senkire. Csak saját magukra."

Vyth keserűen felnevetett, inkább fáradtan, mint gúnyosan.

"Amarah mindig is őket védelmezte. És most ők küldenék halálba."

"Nem tudják már őt ugyanannak látni." mondta Llyris. "És Kierg sem tesz sokat, hogy meggyőzze őket az ellenkezőjéről."

Vyth a távolba nézett, az alig mozgó csoportot figyelve a Templom előtt.

"Azt hiszem... ő sem akarja, hogy meggyőzzék magukat. Mintha már eldöntötte volna, hogy nem számít, mit gondolnak róla."

"Lehet, hogy így könnyebb neki." jegyezte meg halkan Llyris. "Nem vár semmit, így nem is csalódik újra."

"Csak éppen közben mindenki más is lemond róla." Vyth hangja elhalkult.

Egy ideig csend ült közéjük.

A Templom kapuja továbbra is zárva maradt, de a tömeg nem mozdult.

​

Aztán az ajtó nyikorgása megtörte a mozdulatlanságot.

Aryn lépett ki a Templomból. Egyedül. Rózsaszín ruhája finoman lebbent meg a kinti szélben. A tömeg azonnal elcsendesedett.

A Főpap megállt a lépcső tetején. Várta, hogy minden tekintet rászegeződjön. És amikor már biztos volt benne, hogy mindenki figyel, megszólalt.

"Holnap reggel rendkívüli tanácskozást tartunk Kierg ügyében."

Nem magyarázott. Csak kimondta, amit mindenki hallani akart.

"Az ülés zárt lesz. A döntés azonban nem marad rejtve."

Egy pillanatra elnémult minden. A csoport tagjai nem tapsoltak, nem kiáltottak. De a feszültség, ami eddig rájuk telepedett, most mintha kicsit oldódott volna.

Aryn még egy másodpercig a tömeget figyelte, majd sarkon fordult és visszalépett az ajtón.

Vyth nem sokkal később ment a Templomba.

A Tanács ülésterme melletti folyosón egy oldalsó szoba ajtaja nyitva volt. Odabentről gyertyafény szűrődött ki. Aryn egyedül ült az asztalnál, előtte néhány papír és egy pohár víz. De egyikhez sem nyúlt.

Vyth belépett, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.

"Ez most komoly." mondta halkan. Nem kérdés volt.

Aryn bólintott. "Igen. Most már az."

"Miért pont most?"

"Mert ha mi nem hozunk döntést, megteszik mások helyettünk. És akkor már nem lesz választásunk."

Vyth közelebb lépett, de nem ült le.

"Nem akarok ítéletet mondani." folytatta Aryn. "De az emberek válaszokat akarnak."

Vyth egy darabig hallgatott. Aztán csendesen megszólalt.

"Ki fogok állni mellette."

Aryn felnézett rá, és egyetlen bólintással jelezte, hogy hallotta.

"Nem lesz könnyű."

"Meg kell próbálnom. Mert valakinek muszáj emlékeznie, ki volt ő. És mert ha én se hiszek benne, akkor végleg egyedül marad."

Aryn nem szólt. Csak ült, és figyelte Vyth arcát. Nem volt mit hozzátennie.

​

Az este lassan ráborult Glelrun-ra. A Templom falai között kialudtak a gyertyák, a város elcsendesedett.

Távol a tekintetektől, az erdő szélén, Kierg egyedül volt.

Az elhagyott kiképzőhely rég nem használt gyakorlótere Kierg számára csak egyetlen dolgot jelentett. Csendet.

Egykor itt gyakoroltak az újoncok. Kiabálás, fegyvercsapások, parancsok visszhangja töltötte meg a teret. Most csak ő volt a tér közepén. Egyedül.

"Ők félnek tőlem." gondolta. "De nem látták, amit én láttam. Nem tudják, mire képes Vorgath. Nem tudják, milyen pusztítást képes maga után hagyni. Én láttam. Éreztem. Amikor nem volt elég erőm megállítani őt. És most, hogy már lenne erőm... most félnek tőlem."

Egy ideig csak állt. Mintha hallgatózott volna. Aztán megszólalt, halkan, a semminek.

"Nem azért váltam ilyenné, hogy bántsak bárkit is. Csak... többé nem akarok tehetetlen lenni."

Ekkor halk léptek zaja törte meg a nyugalmat.

Vyth lépett be a gyakorlótérre, lassan, mintha nem akarná megzavarni a pillanatot. Kierg hátranézett, de nem mozdult.

"Sejtettem, hogy itt leszel." mondta Vyth.

"Itt legalább nem zavar senki." felelte Kierg.

Vyth közelebb sétált.

"Holnap tanácsülés lesz." mondta Vyth.

"Tudom." bólintott Kierg. "Aryn kint bejelentette. Hallottam."

"Az emberek egyre idegesebbek."

"Jogosan." felelte nyugodtan. "Nem hibáztatom őket."

Vyth arca nem változott. Csak figyelte.

"Nem félsz?" kérdezte Vyth csendesen.

Kierg nem felelt azonnal. Elfordította a tekintetét, majd csak halkan szólalt meg.

"Nem attól, hogy elzavarnak. Hanem attól, hogy ha megtörténik... akkor vége lesz annak, amiért mindeddig küzdöttem."

Vyth közelebb lépett. "Te nem tettél semmi rosszat."

"Nem. De attól még más lettem." Kierg hangja nyugodt volt, mégis ott húzódott benne valami távoli feszültség. "Az emberek nem a tetteimet ítélik el. Hanem azt, amivé váltam."

"És te szerinted mivé váltál?"

Kierg halkan elmosolyodott. Nem gúnyosan, inkább szomorúan.

"Olyasvalamivé, amit ők nem értenek. És amit talán sohasem fognak. De ettől még ugyanaz maradtam, aki voltam. Nem bántottam senkit. Nem árultam el senkit."

"És nem is fogsz." mondta Vyth.

"Nem áll szándékomban." bólintott Kierg. "De ha úgy alakul, hogy mennem kell... megértem. Nem fogok tiltakozni."

Vyth lehajtotta a fejét egy pillanatra. Aztán újra ránézett.

"Akkor is ki fogok állni melletted."

Kierg egy pillanatig csendben figyelte, aztán alig látható bólintással válaszolt.

"Nem tudom, hogy megéri-e még harcolni ezért a bizalomért. De ha te még mindig hiszel bennem... nekem az elég."

​

Másnap reggel a Tanács ülésterme megtelt.

A tanácsterem félkör alakú volt, magas, ívelt ablakokkal és sötét faoszlopokkal. A falakat díszítések nem borították, csak az Őrzők rendjének zászlói függtek a boltívek alatt. A terem közepén kőpadló, körülötte ívesen elhelyezett székek, egy-egy szinttel magasabban ültek azok, akik már régebb óta viseltek rangot.

Több tucat Őrző, városi vezető és idős tanácstag foglalt helyet. A légkör feszült volt, mégis fegyelmezett. Mindenki tudta, miért gyűltek össze.

Aryn a középpontban állt.

"Kierg, akit egykor Amarah-ként ismertünk, továbbra is itt él közöttünk. Harcolt a démonok ellen, védte a Templomot, és azóta sem ártott senkinek. De a külseje, az ereje... és a jelenléte olyan félelmeket keltett, amelyeket nem hagyhatunk szó nélkül."

Egy rövid szünetet tartott.

"Elzárkózik. Nem keresi a társaságot, nem magyarázza a döntéseit. Nem kér segítséget, nem vár el semmit. De nem is fenyegetett. És nem ártott."

Aryn végignézett az arcokon.

"Ti mind láttátok már, miről beszélek. És most lehetőséget kaptok, hogy kimondjátok, amit gondoltok."

Egy darabig senki nem szólt.

Aztán egy alacsony, borostás férfi állt fel az egyik oldalsó sorból. Egy Őrző. Idősebb, megkopott köpenyű, de a hangja határozott volt.

"Az a lény nem ugyanaz, mint aki egykor itt szolgált." mondta. "Nem néz ránk emberként. Csak... átnéz rajtunk. És ez nem normális. Ez veszélyes."

Morgás hallatszott. Néhányan egyetértően bólogattak.

Majd egy nő is felállt. Szögletes arc, tiszta hang.

"Nem tudom megbocsátani, hogy egy démonnal szövetkezett. Lehet, hogy nem ártott senkinek, de az erejét nem innen nyerte. És aki a sötétségből merít erőt, azt előbb-utóbb teljesen elnyeli az."

Aryn nem szólt. Csak figyelte, ahogy sorban szólalnak fel.

"Nem a tetteivel van bajom." mondta egy városi tanácstag. "Hanem azzal, amit sugároz. A gyermekem... mióta meglátta őt az utcán, nem tud aludni. Retteg tőle. Mert vörös a szeme, és olyan az arca, mint egy szörnyetegé."

​

Vyth eddig csendben figyelte a felszólalókat. De most lassan felállt a helyéről. A székek nyikordulása, a halk suttogások elhaltak. A Tanács szemei most rá szegeződtek.

Nem emelte fel a hangját, de minden szavában ott vibrált a visszafojtott indulat, amit már régóta magában tartott.

"Hallgattalak titeket, és értem, hogy féltek. De úgy beszéltek Kiergről, mintha ellenség lenne, mintha soha nem ismertétek volna. Mintha elfelejtettétek volna, mit tett értünk, és hogy ki is ő valójában."

Néhányan feszülten figyelték minden mozdulatát, mások kerülték a tekintetét.

"Kierg nem lett szörnyeteg. Nem árulta el a várost, és nem fordított hátat senkinek. Igen, más lett. Vállalta, hogy olyasmit viseljen, amit egyikünk sem mert volna, mert nem látott más lehetőséget arra, hogy megvédjen bennünket. Magára vette a sötétség terhét, hogy nekünk ne kelljen szembenéznünk vele."

Egy pillanatra elhallgatott. Tekintete végigjárt a termen.

"Ő nem választotta a könnyebb utat, pontosan tudja, hogy milyen árat fizetett azért, hogy erősebb legyen. Nem vár hálát, nem kér dicsőséget. Egyetlen dolgot kér, még ha ki sem mondja, hogy lássuk őt annak, aki valójában. Egyedül áll most, mert mi nem tudunk vele tartani. De attól még ugyanaz, aki egykor védelmezett minket. De ha most elküldjük, azzal nem csak egy harcost veszítünk el. Elveszítjük azt is, akinek fontosabb volt a mi biztonságunk a saját emberségénél. Elveszítjük azt is, aki kész volt mindent feláldozni értünk."

Vyth hangja ismét elcsendesedett, de továbbra is erővel szólt.

"Kierg nem kér segítséget, mert elfogadta azt, hogy egyedül viseli ezt a terhet. De én nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy cserébe mi is hátat fordítsunk neki. Ha elküldjük, akkor mi leszünk azok, akik hátat fordítanak annak, amiben mindig hittünk."

Csend ült a teremre. Aryn arcán halvány elismerés futott át, de továbbra sem szólt közbe. A tanácstagok egymásra néztek, néhányan zavartan lesütötték a szemüket, mások viszont mintha elgondolkodtak volna.

De a félelem még mindig ott lappangott. Vyth érezte ezt, miközben lassan visszaült a helyére. Már nem volt több szava. Mindent elmondott, amit akart, és most már csak a Tanácson múlt, hogy mi következik.

​

Többen úgy tűntek, mintha épp szólni akarnának, de végül nem szólaltak meg. Vyth szavai érezhető nyomot hagytak rajtuk.

Végül Aryn állt fel, és felemelte a kezét, hogy csendre intse a halk morajlást.

A teremben pillanatok alatt ismét némaság lett. Aryn arcán látszott a fáradtság és a feszültség, mégis egyenes tartással állt, és hangja nyugodtan, de határozottan csengett.

"Meghallgattam a félelmeiteket, és hallottam a szavakat, amik Kierg mellett szóltak." Tekintete egy rövid pillanatra Vyth-re vándorolt. "Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a felmerült aggályokat. Sem azokat, amelyek Kierg tetteiből erednek, sem azokat, amelyeket az emberek félelme táplál."

Rövid szünetet tartott, és komolyan nézett végig a termen.

"De sem sietve, sem félelemből nem hozhatunk döntést. Egyetlen út van, amit felelősen járhatunk. Időt kell adnunk a helyzet tisztázására."

A tanácsteremben többen csendesen bólogattak, mások türelmetlenül egymásra néztek. De Aryn folytatta.

"A következő napokban továbbra is figyelni fogjuk Kierg viselkedését. Megnézzük, hogyan reagál rá a város, és hogy ő maga hogyan viszonyul a közösséghez. Addig pedig nem hozunk végleges döntést."

Egy pillanatra elnémult, majd határozottan kimondta.

"Kierg egyelőre feltételes státuszban marad Glelrun-ban. De figyelmeztetem mindannyiunkat, ne az előítéleteink alapján ítéljük meg, hanem a tettei szerint. És legfőképpen ne a félelem vezesse a döntéseinket."

A teremben halk mormogás futott végig, de senki nem szállt vitába vele. Aryn még egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd bólintott, és a tanácskozást berekesztve visszaült a helyére.

Vyth csak most engedte ki a benne felgyülemlett levegőt. Tudta, hogy ez még nem végleges megoldás, de legalább kapott némi időt, hogy bebizonyítsa, nem tévedett Kierg kapcsán.

​

Kierg a Templom hátsó udvarán ült, távol a központ zajától. Egy öreg kőfal tövében, félárnyékban várta az alkonyatot, mintha a fény és sötétség határán találna magának helyet. Arcát most sem rejtette el, vörös szemei nyugodtan néztek előre, de gondolatai messze jártak.

Vyth csendesen közeledett, nem akarta megzavarni. Kierg nem nézett fel rá, de tudta, hogy ott van.

"Hallottam, hogy mi történt a Tanácsban." mondta halkan.

Vyth bólintott, majd lassan leült mellé.

"Egyelőre maradhatsz. De figyelni fognak."

"Mindig figyelnek." jegyezte meg Kierg, egy halvány, fáradt mosollyal az arcán. "A különbség csak annyi, hogy most nyíltan teszik."

Vyth nem válaszolt, csak halkan felsóhajtott. Egy darabig csend volt, csak a szél susogása hallatszott.

"Mindenki hőst akar..." szólalt meg Kierg végül, tekintetét a távolba fordítva. "De csak akkor, ha az úgy is néz ki. Ha könnyű elfogadni, és nem kell félni tőle."

Vyth ránézett. Kierg arca most nem volt dacos, sem dühös. Inkább fáradt, talán először igazán sebezhető.

Kierg lassan felé fordult, és Vyth szemébe nézett.

"Szerinted hibát követtem el?"

A kérdés halk volt, és óvatos, mintha félne a választól.

Vyth mély levegőt vett, és egy ideig hallgatott. Nem tudta elkapni a tekintetét Kierg szeméről, de a válasz sem jött könnyen.

"Nem tudom." mondta végül őszintén. "Talán nem a legjobb utat választottad. De talán más út sem lett volna jobb."

Kierg egy pillanatra lehunyta a szemét, majd csendesen bólintott. Nem szólt, de arcára kiült valami, amit Vyth eddig még sosem látott rajta.

Nem düh volt, nem sértettség, nem is dac.

Csak egy mély, csendes szomorúság. Annak elfogadása, hogy talán nincs helyes válasz. Csak döntések és következmények.

Egy ideig egyikük sem szólalt meg újra. A Templom felett lassan lement a nap, árnyékba borítva az udvart. De Kierg és Vyth továbbra is mozdulatlanul ültek, és nézték, ahogy eltűnik az utolsó fény is.

​

Néhány nap telt el, csendben és feszült várakozásban. Glelrun lakói óvatosak maradtak, Kierg pedig továbbra is kerülte az embereket. Vyth sokszor látta őt távolról, de nem beszéltek újra.

A nyugalom azonban nem tarthatott sokáig.

Az éjszaka közepén sietős léptek törték meg a csendet. Egy felderítő rohant be a Templomba, egyenesen Aryn-hoz. Levegő után kapkodva állt meg előtte, és röviden, katonásan jelentett.

"Aryn Főpap! A déli határon valami történt. Nagy kiterjedésű mágikus energiát érzékeltünk, és még most is erősödik."

Aryn tekintete elsötétült.

"Milyen jellegű mágia?"

"A pontos eredete ismeretlen, de biztos, hogy démoni eredetű."

Aryn egyetlen másodpercig gondolkodott csak, majd határozottan bólintott.

"Riaszd az összes Őrzőt. Most rögtön."

A felderítő tiszteletteljesen meghajolt, és futva távozott. Néhány perc múlva már felbolydult a város. Fáklyák gyúltak, parancsok hangzottak el, és az Őrzők sorra fegyvert ragadtak.

Vyth is hamar kint volt az utcán, és gyors léptekkel a gyülekezőhely felé indult. A főtéren már tömeg gyűlt össze, mindenki a Főpap utasítására várt.

De ekkor Vyth hirtelen megtorpant.

Körbenézett, mintha keresne valakit. Majd újra és újra átpásztázta a tömeget, végül megállt Llyris mellett.

"Láttad Kierg-et?" kérdezte halkan.

Llyris megrázta a fejét. "Nem. Egy ideje nem találkoztam vele."

Vyth összevonta a szemöldökét, és tekintetével újra végigkutatta a teret. Kierg sehol nem volt. Szíve mélyén valami kellemetlen, szorító érzést érzett.

Aryn közben kiállt a tér közepére, és felemelte a kezét, csendet parancsolva.

"Mindenki a déli kapuhoz! Azonnal indulunk!"

Az emberek megmozdultak, fegyverek csörrentek, és a menet elindult kifelé a kapuk irányába. Vyth is követte őket, de gondolatai még mindig Kierg körül forogtak.

Nem értette, hogy épp most, egy ilyen pillanatban hová tűnhetett el.

​

A déli határon káosz tombolt. Az Őrzők alig érték el a város szélét, amikor már lángok és sötét füst jelezte, hogy a támadás megkezdődött.

Nem voltak sokan, talán tucatnyian lehettek, de a démonok gyorsan, szervezetten mozogtak. Nem úgy támadtak, mint általában. Nem véletlenszerű pusztítást végeztek, hanem egyenes vonalban, célirányosan törtek előre. Mintha pontosan tudták volna, hová tartanak.

"Alakzatba!" kiáltotta Aryn határozottan, miközben az első sorokhoz rohant. Az Őrzők azonnal összezártak, fegyvereiket előkészítették. Vyth is ott állt mellettük, kardja szilárdan a kezében.

A démonok azonban nem torpantak meg. Ahogy közelebb értek, vörös és fekete energiák lobbantak fel körülöttük. Mágia tört elő belőlük, éles és váratlan lökések formájában. Több Őrző megtántorodott, volt, aki a földre zuhant.

"Vigyázzatok!" kiáltotta Aryn, miközben egy fénypajzzsal próbálta visszaverni az egyik mágikus támadást. A védővarázs azonban szinte azonnal szétfoszlott, mintha a démonok ereje valahogy áttörte volna a szokványos védekezést.

"Nem szokványos démonok!" kiáltott fel mellette egy Őrző. "Ezek mások!"

"Igen, érzem!" válaszolta Aryn feszülten. "Ne engedjétek közel őket!"

Vyth is próbált előre törni, kardjával hárította az egyik démon csapását, majd erősen meglökte ellenfelét. De a támadó nem rogyott össze, helyette azonnal visszavágott, egy újabb mágikus robbanással vetve hátra őt.

"Mégis mi folyik itt?" sziszegte Vyth, miközben újra talpra állt. Látta, hogy Llyris és a többiek sem bírják sokáig ezt a nyomást.

A démonok lassan, de biztosan törtek előre. Minden mozdulatuk, minden támadásuk pontosan célzott volt, mintha valami előre meghatározott célpont felé tartanának. Az Őrzők egyre hátrébb szorultak, lassan elvesztették a csata feletti irányítást.

"Nem tudjuk tartani őket!" kiáltott egy fiatalabb harcos.

Aryn összevonta szemöldökét, tekintetében aggodalom villant. Pontosan tudta, hogy ezek a lények valami sokkal veszélyesebb dolgot akarnak elérni, mint puszta pusztítást.

"Bármi is történik, nem engedhetjük be őket a városba!" kiáltotta végül elszántan.

De ahogy a démonok közelebb és közelebb értek, Vyth-nek hirtelen újra eszébe jutott, hogy Kierg-et még mindig sehol sem látja.

Valami nem stimmelt. Valami nagyon nem.

​

Az Őrzők lassan hátrébb szorultak, a démonok mágiája szüntelenül záporozott rájuk. Aryn és Vyth feszülten küzdöttek, de erejük lassan fogyni kezdett.

Akkor, mintha a semmiből jelent volna meg, egy sötét alak ugrott a démonok közé.

Kierg volt az.

Alig ért földet, máris mozgásban volt. Teste mintha nem is földi anyagból lett volna. Folyékony, árnyszerű gyorsasággal száguldott végig a csatatéren. Első mozdulatával az egyik démon fejét ragadta meg, majd könyörtelen lendülettel a földbe vágta. A lény kiáltása élesen szakadt félbe.

A többi démon döbbenten fordult felé, de Kierg nem adott nekik időt reagálni. Azonnal a következőhöz lépett, kezét előrenyújtva egyenesen belekapaszkodott a démon aurájába, ami sötét, gomolygó energia formájában kavargott körülötte. Egyetlen mozdulattal kirántotta belőle ezt az energiát, a démon teste görcsösen összerándult, majd ernyedten esett a földre.

Egy újabb démon próbálta hátulról támadni. Kierg nem nézett hátra, egyszerűen oldalra lépett, karja szinte gépiesen, hideg pontossággal lendült hátra. A démon teste iszonyatos reccsenéssel tört ketté, és a két darab élettelenül zuhant a földre.

Az Őrzők döbbenten nézték a jelenetet. Kierg nem védekezett, nem hárított el csapásokat, nem is próbálta kikerülni őket. Mintha már nem lenne mitől tartania, mintha nem lenne semmi, ami fájdalmat okozhatna neki.

Egy újabb démon kiáltva lendült felé, mágiáját vadul dobva rá. Kierg könnyedén félrelépett, majd szinte azonnal előre lendült. A démon nyakát megragadta, tekintetéből jeges közöny áradt.

"Mégis mit akartok itt?" suttogta halkan, alig hallhatóan, majd minden válasz nélkül puszta erejével összezúzta a démon torkát.

Vyth dermedten nézte, ahogy Kierg tovább mozog, árnyként sodródva az ellenfelek között. Soha nem látta még ilyennek. Kierg minden mozdulata precíz volt és kegyetlenül hatékony.

Az utolsó démon még menekülni próbált volna, de Kierg nem adott neki esélyt. Teste szinte villámként száguldott utána, karja a lény mellkasába mélyedt, majd egyetlen durva rántással kiszakította belőle a sötét energiát, ami a démont éltette.

A csatatér újra elcsendesedett. Körülötte démonok holttestei feküdtek szétszórva. Kierg mozdulatlanul állt közöttük, légzése egyenletes, arcán sem elégedettség, sem fáradtság nem látszott. Csak üres, hideg közöny.

Az Őrzők, köztük Aryn és Vyth is, némán figyelték őt. Senki nem szólt, de mind tudták, ez volt az igazi Kierg. Az, akitől mindenki rettegett, és akit senki sem ismert igazán.

​

A csata után Glelrun utcáira különös csend ereszkedett. A démonok holttestei a csata után szétporladtak, a sérülteket bekötözték, de valahogy senki sem érezte igazán győzelemnek a történteket.

Az Őrzők csendben, tanácstalanul álltak a város szélén. Lakosok gyűltek össze kisebb csoportokban, és egymás között suttogva beszélgettek, pillantásaik Kierg-re tévedtek. Távolról nézték, nem mertek közelebb lépni hozzá. Kierg mozdulatlanul állt, háttal a városnak, tekintete a távoli erdőre szegeződött.

Aryn lassan Vyth mellé lépett, tekintete komor volt, fáradt.

"Ez túl sok volt." jegyezte meg csendesen, miközben Kierg felé pillantott.

"Igen." felelte Vyth ugyanolyan halkan, hangjában szomorú bizonyossággal. "De győztünk. Megvédte a várost."

"Megvédte." bólintott Aryn. "De olyan áron, amit talán egyikünk sem akart."

Körülöttük az emberek még mindig döbbenten suttogtak. Egyesek szemében Kierg hős volt, aki egymaga állította meg a támadást, másokban viszont valami más tükröződött. Félelem, aggodalom, talán rettegés is.

"Könyörtelen volt." mondta egy idősebb férfi a többiek között, nem is próbálva halkítani a hangját. "Ilyet ember nem tesz. Ez nem volt hőstett."

"És ha másképp nem lehetett volna megállítani őket?" vágott vissza halkan egy fiatalabb nő. "Ha neki köszönhetjük az életünket?"

A csoportok között halk vita bontakozott ki, nem volt egyetértés.

Vyth figyelte az emberek arcát, hallotta a halk, nyugtalan beszélgetéseket, és közben érezte azt, amit Aryn is. Kierg átlépett egy láthatatlan határt. Nem az ereje miatt, nem is a tettei miatt, hanem azzal, ahogyan tette azt. Könyörtelenül, megállíthatatlanul, olyan könnyedséggel, mintha már semmi sem kötné őt az emberi korlátokhoz.

"Azt hiszem..." szólalt meg végül Vyth, miközben Kiergre nézett. "...már nem tudják, hová tartozik. Nem tudják eldönteni, hős-e vagy szörnyeteg."

Aryn sóhajtott. "Talán már ő maga sem tudja."

A nap lassan lenyugodott Glelrun fölött, de a városban maradt valami, ami nem múlt el a nappal együtt. Egy mély, nyugtalan érzés, amire senki nem tudott megnyugtató választ adni.

Kierg, mozdulatlanul állt a távolban, mintha pontosan tudta volna, hogy bármit is tett, már nem lesz visszaút.

​

Kierg messze a várostól, egy távoli dombtetőn állt. Az éjszaka csendje körülölelte, az ég felette mély és végtelen volt, tele apró csillagokkal. A távolban halványan még látni lehetett Glelrun fényeit, de ő most valamiért úgy érezte, távolabb van a várostól, mint valaha.

Leült a földre, hátát egy öreg fa törzsének vetette, és lassan kifújta a levegőt. Kezét maga elé emelte, sötét energiák kavarogtak ujjai között. Olyan könnyű volt használnia őket, már nem is kellett rájuk figyelnie. Mégis, mintha minden egyes alkalommal egyre messzebb sodorták volna attól, aki egykor volt.

"Ez győzelem volt?" kérdezte önmagától halkan. Szavai elvesztek az éjszaka hideg levegőjében. "Megmentettem őket. Megtettem, amit kellett."

Csend volt, csak a távoli fák között suhogott halkan a szél.

"Mégsem érzem, hogy bármit is nyertem volna."

Gondolatai visszatértek a csatatérre, a démonokra, akiket olyan könnyen és könyörtelenül győzött le. Arra a pillanatra, amikor tekintete találkozott az Őrzőkével, akik rettegéssel vegyes csodálattal néztek rá.

A város megmenekült. Az emberek túlélték. De most még távolabb álltak tőle, mint eddig bármikor. Nem tudta eldönteni, hogy ők távolodtak el tőle, vagy ő maga vált idegenné számukra.

Vörös tekintete a távoli fényekre tévedt.

"Mit vesztettem el, amikor ezt választottam?" suttogta halkan. "Valóban nem volt jobb út?"

Nem várt választ senkitől. Tudta jól, hogy már akkor megkapta a választ, amikor először döntött úgy, hogy elfogadja ezt az erőt. Azóta minden tettével és minden győzelmével egyre kevesebb maradt abból, aki volt.

Az éjszaka csendje megnyugtatta, de a fájdalmat nem tompította.

Glelrun még ott volt, ahol mindig is volt. De Kierg számára lassan eltűnt valahol távol, azon a határon túl, amit már nem léphetett át visszafelé.