8. Fejezet

Az utóbbi hetekben valami megváltozott Glelrun utcáin.

A bűnözés hirtelen, feltűnően csökkent. A városban egyre kevesebb volt a lopás, a szélhámosság. De ennek nem az Őrzők szokásos járőrei voltak az okai.

Hanem Kierg.

Mindenki hallotta a történeteket. Tolvajok és bajkeverők tűntek el az éjszakában, hogy másnap sérülten, megverve kerüljenek elő. Néhányan súlyosan megsérültek, mások egy életre megtanulták, hogy jobb, ha nem térnek vissza. A hírek hamar terjedtek, és vele együtt valami más is.

Egy különös, nyomasztó félelem.

Az emberek a sötét utcákon nem mertek hangosan szólni, sőt, még suttogva sem merték kimondani a nevét. Kierg alakja rémálommá vált, aki bárhol és bármikor ott lehet, és akinél lehetetlen megjósolni, mikor fog közbeavatkozni.

Egy nap Vyth a piactéren haladt át, amikor halk beszélgetés ütötte meg a fülét. Két árus állt a standjuk mögött, portékáikat rendezgetve, közben sietve, szinte rejtőzve suttogtak egymásnak.

"Nem tudom eldönteni, mi lenne, ha összefutnék vele." mondta az egyik, egy idősebb, erős testalkatú férfi. "Ő vajon megvédene... vagy eltiporna, ha rossz napja van?"

A másik árus, egy fiatalabb, soványabb alak idegesen bólintott. "Pontosan. Olyan, mint a vihar. Megtisztítja az utcákat, de bármikor elsöpörhet téged is."

Vyth elhaladt mellettük, de hallotta, ahogy a szavak tovább kísérik őt. A kétségek, a bizonytalanság. A félelem, amit Kierg puszta létezése okozott.

Nem tetszett neki, amit hallott, mégis kénytelen volt elfogadni, hogy a városlakók reakciója nem alaptalan. Kierg valóban túllépett azon a bizonyos határon.

Miközben továbbhaladt a téren, egyre inkább úgy érezte, Glelrun lassan már nem az a hely, amit korábban ismert. És fogalma sem volt róla, hogy valaha újra az lesz-e még.

Vyth egyre többet hallott pletykákat. Elkapott félmondatokat a gyakorlótéren, suttogásokat a körletek között. Kierg-et látták éjszakánként. A kikötőben, a szegénynegyed határán. Olyan helyeken, ahol az Őrzők ritkán tűntek fel, és ha mégis, nem szívesen maradtak sokáig.

Egyik reggel, mikor Vyth épp a páncélját csatolta fel, egy fiatal Őrző lépett oda hozzá. Zavartan, de láthatóan beszélni akart.

"Vyth..." kezdte halkan. "A múlt éjjel szolgálatban voltam a déli kapunál. Úgy... éjfél körül. És láttam valakit a tetőkön mozogni. Először azt hittem tolvaj. De aztán megvillant a köpenye. Az a sötét, vörös belső béléssel. Mint... Kierg-é."

Vyth ránézett, de nem szólt. Az Őrző folytatta.

"Nem tett semmit. Csak figyelt. Aztán eltűnt a kikötő felé."

Később egy másik Őrző is hasonlóval állt elő. A szegénynegyed egyik sikátorából gyűjtötték be egy bűnöző holmijait, de ő maga nem volt ott. A földön vér, egy repedt penge és egy égett folt jelezte, valami történt. És senki nem jelentett semmit.

A nap végére Vyth fejében egyre csak zakatolt a kérdés.

Mit csinál Kierg éjjelente?

A történetek egyre inkább ugyanarra mutattak. Gyanús alakok tűntek el. Olyanok, akikről mindenki tudta, hogy csak bajt okoznak, de senki nem mert szembeszállni velük.

Most viszont már nem voltak sehol.

Nem volt tanú, nem volt bejelentés, nem volt semmi. Csak nyomok. És félelem.

A tér zsúfolt volt, mint minden délután. Árusok kiabáltak egymásnak, gyerekek szaladtak végig a standok között, az élet lüktetett, ahogy mindig. Aztán valami történt.

Egy test zuhant le a tér egyik faláról, és hatalmas csattanással érkezett a kőburkolatra. A zaj egy pillanat alatt elnémította a környéket.

A férfi, aki a földre zuhant, nehezen mozdult. Bordái láthatóan eltörtek, a karjával próbálta védeni magát, miközben fulladozva próbált levegőt venni. Néhányan felsikoltottak, mások hátrálni kezdtek, de senki nem sietett oda segíteni. Nem mertek.

A fal peremén egy magas alak jelent meg. Kierg.

Lassan ereszkedett le a lépcsőn, hangtalanul. Arca árnyékban maradt, de a vörös szemei félelmetesen izzottak a napfényben.

Megállt a földre zuhant férfi fölött, aki reszketve próbált távolabb mászni.

„Ez még kevés volt ahhoz, amit megérdemelsz.” mondta Kierg halkan.

A férfi ismert volt. Egy hírhedt tolvaj, aki éveken át elkerülte az igazságszolgáltatást. A lakosok arcán nem volt szánalom, de a rémület ott vibrált.

Vyth a tömeg szélén állt, mozdulatlanul. Látta a zuhanást, hallotta a szavakat. És nem akarta elhinni, amit látott.

Régen Amarah nem így tett volna. Nem szégyenített volna meg senkit a tömeg előtt. Nem dobta volna oda, mint egy vadat a nép közé, hogy rettegjenek tőle. Akkor még megállítani akart, nem elrettenteni.

Most viszont, a tér nem csak néma volt, hanem dermedt is. Az emberek tekintetei nem hála vagy tisztelet jeleit hordozták. Félelem volt bennük. Mély, némán lappangó félelem.

És Vyth szívében először villant fel a kérdés, amit eddig nem mert kimondani. Vajon Kierg még mindig harcol... vagy már csak vadászik?

Másnap este Vyth megtalálta Kierg-et az egyik őrszobánál, a városfal közelében. Kierg a falnak dőlve ült, karjait keresztbe fonta, tekintete üresen meredt az előtte elterülő sötétségbe.

Vyth halkan közeledett, majd megállt mellette.

"Ma újra a fél város rólad beszélt." jegyezte meg csendesen, ahogy megállt mellette.

Kierg nem mozdult, csak válaszolt.

"Akkor legalább tudják, hogy figyelek."

Vyth sóhajtott. "De ezt nem így kellene."

"Miért nem?" fordította felé a fejét Kierg. A hangja nem volt ingerült, de úgy válaszolt, mint aki ezerszer végiggondolt már mindent.

"Régen nem félelemmel tartottuk fenn a rendet. Nem azért hallgattak ránk, mert féltek, hanem mert bíztak bennünk. Benned is." mondta Vyth, halkan, de komolyan.

"És hová jutottunk azzal a bizalommal? " kérdezte Kierg. "Aki hibázik, azt meg kell állítani."

"De nem megalázni. Nem eltaposni. Ez már nem az az ösvény, amit együtt jártunk. Ez nem igazságszolgáltatás volt, hanem megfélemlítés. Az emberek már nem tisztelnek. Félnek tőled." mondta Vyth.

Kierg csendben nézte egy darabig. Aztán halkan megszólalt.

"És szerinted a tisztelet megvédte Glelrun-t Vorgath ellen?" kérdezett vissza halkan Kierg. A hangja nyugodt volt, de hideg. "Akkor is féltek. Csak akkor nem tőlem."

Vyth elhallgatott. Aztán mégis megszólalt. "Ez, amit most csinálsz... ez már nem az, amit az Őrzők tesznek."

Kierg nem nézett rá. Csak előre meredt.

"Az emberek nem becsülik a könyörületet, csak az erőt. Ezt te is tudod. A jó szándék kevés. A félelem... működik."

Vyth szemei elkomorultak. "Tudod, mi a legfélelmetesebb ebben? Hogy te tényleg hiszel ebben."

Kierg lehunyta a szemét. Nem válaszolt.

És ez volt a legnyugtalanítóbb.

Másnap a szegénynegyed poros utcáján kora este még gyerekek játszottak, néhány felnőtt árut pakolt egy kopottas bódé mögött, mások a közeli kútnál beszélgettek. A levegő meleg volt, de valami feszültség vibrált benne.

Aztán hirtelen kiabálás hallatszott. Három fiatal rohant végig az utcán, egyikük egy zsákkal a hátán, tele élelmiszerrel és gyógyszeres üvegekkel.

Nem jutottak messzire.

Kierg egy szűk sikátorból lépett eléjük, hogy megállítsa őket. A fiatalok megtorpantak. Egyikük hátrált volna, de Kierg egyetlen ugrással ott termett, és megragadta a hátsó fiú ruháját. A fiú földre esett, Kierg pedig mellé lépett, lehajolt, és a vállára nehezedett.

"Hol van a többi?" kérdezte halkan.

A fiú remegett. Nem válaszolt.

"Hol?" kérdezte újra, ezúttal nyomott is rajta egyet. A kövek felhasították a tenyerét, de Kierg tekintete változatlan maradt.

A másik két tolvaj el akart szaladni, de egy sötét aura lobbant fel Kierg tenyerében. Nem mozdult, csak rájuk nézett, és a fiúk megdermedtek, mintha az árnyék tartaná őket fogva.

Az emberek némán figyeltek. Gyerekek bújtak anyjuk szoknyája mögé, férfiak némán szorították össze öklüket. Egyikük sem szólt. Csak néztek.

Kierg lehajolt a földön fekvőhöz, aki már sírt.

"Ha most azonnal nem beszélsz, eltöröm a karod."

A fiú megremegett. "Kérem... csak éhesek voltunk..." A hangja elhaló volt. Kierg mozdulatlan maradt.

Végül elengedte. A másik kettő csak akkor tudott újra megmozdulni, amikor Kierg hátralépett.

Másnap reggel a piac környéke lassan benépesült. Néhány árus még csak épp kipakolt, mások már halk szóváltásokba kezdtek a portékáik fölött. A levegő fülledt volt.

Vyth némán sétált az egyik mellékutcán. Nem keresett semmit. Csak figyelt.

Egy kőpados árnyékában két asszony beszélgetett. Halk szavaikat nem nekiszánták, de elég közel volt, hogy hallja.

"...láttam, mit tett azzal a fiúval. Nem volt helyes." "És ha ma tolvajt aláz meg, mi lesz holnap? Ha valakit csak gyanúsnak talál?" "Nem tudom... csak azt tudom, hogy már nem érzem magam biztonságban."

Egy harmadik hang is csatlakozott.

"Nem vagyok tolvaj... de néha mégis félek, hogy rám is sor kerül."

Vyth megállt egy pillanatra. Nem nézett rájuk, és nem szólt semmit. Csak állt ott némán, a csendben visszhangzó mondat súlya alatt.

Másnap délután a Tanács újra összeült. Már majdnem mindenki helyet foglalt. Vyth is lassan leült, karjait lazán összefonta, és némán figyelte az arcokat. Aryn a központi asztalnál állt, arcán nyugalom, de tekintetében éberség ült.

Néhányan halk szavakkal váltottak véleményt, mások csendben ültek, de mindnyájan ugyanazért jöttek.

Aryn szólt először.

"Tudom, mi történt tegnap este. És azt is tudom, hogy sokan közületek nem először hallanak Kierg... módszereiről."

"Nem módszerek ezek, hanem megfélemlítés." szólalt meg egy idős férfi. "Aki a nép szeme láttára aláz meg valakit, az már nem védi a várost. Uralkodik felette."

Egy másik tanácstag bólintott. "Ez már nem csak a rendfenntartás határán van. Átlépte azt. És ha most nem állítjuk meg, legközelebb talán már nem csak tolvajokat faggat."

"Talán már most sem csak őket." morrant egy nő a sarokban.

Aryn lassan végignézett rajtuk. "Értem az aggodalmatokat. Én is figyelem a változásokat. De Kierg eddig minden tettével a város védelmét szolgálta. Nincs bizonyíték arra, hogy ártatlanokat bántott volna."

"Egyelőre." válaszolt halkan ugyanaz az idős férfi. "De mikor lesz elég? Amikor már késő?"

Egy újabb hang szólalt meg.

"Ki kell tiltanunk őt Glelrun-ból. Nem itt van a helye. Az emberek félnek tőle, Aryn. Ezt te is nagyon jól tudod. Hadd őrködjön a falakon túl, ha annyira akar. De az emberek között nem maradhat."

Aryn elhallgatott egy pillanatra, tekintete az asztalra szegeződött. Végül megszólalt.

"Egyelőre nem hozunk végleges döntést. A város békéjét szolgálom, de nem siethetünk az ítélettel. Ha Kierg elárulja, amiben hiszünk, akkor én magam fogom kitiltani a városból."

Néhányan nem voltak elégedettek. De senki sem tiltakozott hangosan.

A tanácskozás lassan véget ért, a tagok némán szállingóztak kifelé. Aryn egyedül maradt a teremben.

Vyth a Tanácsterem hűvös folyosóján állt, amikor halk léptek közeledtek mögötte. Megfordult, és egy középkorú tanácstagot látott, aki rendszerint csendben figyelte az üléseket, ritkán szólalt fel. Most azonban egyenesen felé tartott.

"Vyth." szólította meg halkan. "Te tényleg azt hiszed, hogy Amarah még ott van benne?"

Vyth nem válaszolt. Tekintete a kőpadló repedéseit követte, miközben gondolatai messzire sodródtak.

Hányszor állt már Kierg mellett, amikor mindenki más ellene fordult. Hányszor mondta ki magában, hogy még mindig ott van benne az, akit egykor ismert. De most... most először érezte, hogy a bizonyosság meginog.

Meddig lehet valakit támogatni szeretetből, ha közben az a személy egyre távolabb sodródik attól, amiben valaha hitt?

Vyth felnézett a férfira. Nem volt válasz a szemében.

A tanácstag egy ideig figyelte, majd bólintott, mintha a csend önmagában elárulta volna a gondolatait. Aztán szó nélkül továbbment a folyosón.

Vyth egyedül maradt, és tudta, hogy bár a hűsége még nem tört meg, a kétely már egyre jobban ott van benne.

Az este lassan leereszkedett Glelrun-ra. A városfal tövében, egy régi őrtorony árnyékában Kierg ült. Térde felhúzva, karjait keresztbe fonta rajtuk, tekintete a sötét, üres utcát pásztázta. A fáklyafény ide már nem ért el, csak a hold halvány ragyogása világította meg őt.

Halk lépések közeledtek. Nem sietősek, de határozottak. Kierg nem mozdult, amíg az alak elő nem bukkant a félhomályból. Llyris volt az.

"Nem számítottam rád." szólalt meg Kierg, szinte közönyösen.

Llyris megállt előtte, és egy ideig csak figyelte. "Csak látni akartam, hogy jól vagy-e."

Kierg szája sarkában halvány, fáradt mosoly suhant át. "Jól? Ezt kevesen kérdezik mostanában."

"Nem csoda." vont vállat Llyris. "Amit az emberek látnak, abból amit teszel, nem sok mindent lehet mondani, csak hogy félelmet keltesz bennük."

"És ez baj?" kérdezte Kierg, felé pillantva. "A félelem működik. Nem támadnak, nem lázadnak, nem kockáztatnak."

"Lehet, hogy működik." bólintott Llyris. "De ha mindenki csak fél tőled, egy idő után nem marad senki, aki melletted állna. Akkor már nem Őrző vagy, hanem csak árnyéka régi önmagadnak."

Kierg elhallgatott. Tekintete egy pillanatra elrévedt, mintha valami messzi, régi képet látna maga előtt. Egy olyan időből, amikor a neve még nem félelmet, hanem reményt jelentett. A vonásai enyhültek, de nem szólt semmit.

"Csak ennyit akartam." mondta végül, és ellépett mellőle.

Kierg nem állította meg. Csak ült tovább a sötétben, és bár az arca újra komorrá vált, a szeme mélyén ott bujkált valami, ami nem illett a mostani énjéhez. Talán megbánás. Talán egy régi emlék. Talán mindkettő.

Az utóbbi hetekben Kierg egyre gyakrabban tűnt el napokra. Senki nem tudta, hová megy, és ő sem adott magyarázatot. Amikor visszatért, nem keresett senkit, nem szólt, csak áthaladt az utcákon, majd újra nyomtalanul eltűnt.

A lakók már régen úgy érezték, hogy nem tartozik igazán Glelrun-hoz, de most a hosszú távollétek újra gyanút ébresztettek. Az emberek hangja halkabbra váltott, amikor a nevét említették, mintha attól tartanának, hogy valahogy meghallja.

"Nem tudom, hol járhat ilyenkor..." súgta egy asszony a kútnál, miközben korsóját töltötte. "Jobb is, ha nem tudjuk." felelte egy férfi, aki a sorban állt mögötte. "Csak bajt hoz az, aki túl sokat firtatja."

A városban mindenki érezte, hogy Kierg eltűnései nem egyszerű járőrözések voltak. Nem úgy mozgott, mint aki a várost védi, hanem mint aki valami egészen más miatt járja az utakat. A bizonytalanság, amit maga után hagyott, lassan átszőtte Glelrun utcáit.

Nem vitatták, hogy még itt van valahol. De egyre többen hitték, hogy már régen nem közéjük tartozik. És ettől a gondolattól valahogy mindenki nyugtalanabb lett.

A város vezetői is hallották a pletykákat. Bár nyíltan nem beszéltek róla, egymás között már kimondták, ez az állapot nem maradhat így sokáig.

Még aznap este Aryn összehívta a legszűkebb körű vezetést. A helyiségben csupán néhányan voltak jelen, köztük Vyth, aki a bejárat mellett állt, háttal a hideg falnak.

Aryn nem sietett megszólalni. Tekintete lassan végigsiklott az arcokon, mintha felmérné, ki mennyire áll készen a közelgő beszélgetésre. Odakint a folyosón távoli lépések zaja hallatszott, majd minden elcsendesedett.

"Nem várhatunk tovább." törte meg végül a csendet, hangja halkan, de határozottan csengett. "Döntést kell hoznunk."

Senki nem mozdult. A szoba feszült némaságba süllyedt, mintha mindenki érezte volna, hogy amit ma eldöntenek, az megváltoztatja a következő napokat. Vyth tekintete Aryn-re szegeződött, de ő sem szólt. Csak a csend maradt, és a fáklyák halk sercegése, ahogy a közelgő döntés súlya rátelepedett mindenkire.