9. Fejezet

Vyth egyedül állt a gyakorlótér közepén, kardját forgatta, majd újra és újra sújtott le a levegőbe. A mozdulatai feszesek voltak, de nem a harc lendületétől, inkább a belülről feszítő nyugtalanságtól.

Az előző napi ülés képei nem hagyták nyugodni. A pillanat, amikor Aryn ránézett, majd közölte vele, hogy távoznia kell a teremből, mielőtt a döntést meghozzák. Nem vitatkozott. Tudta, hogy ez nem az ő helye abban a pillanatban. De a csend, ami utána maradt benne, mostanra nyomasztóbb lett, mint bármilyen ítélet.

Kardja pengéje megcsillant a magasban, majd újra lesújtott. A hideg levegő minden mozdulat után mélyebben szúrta a tüdejét, de nem lassított. Minden csapás egy gondolatot próbált elhallgattatni. Sikertelenül.

"Tényleg azért állok mellette, mert hiszem, hogy megmenthető... vagy mert félek, hogy nélküle magam is elvesznék?"

A kérdés visszhangja szinte hangosabb volt, mint a pengéje suhintása. És bár nem mondta ki, érezte, hogy erre a választ nem fogja könnyen megtalálni.

Vyth pengéje újra suhintott. Aryn ott állt, mozdulatlanul, karjait lazán összefonva. Nem szólt azonnal, csak figyelte, ahogy Vyth befejez egy újabb sorozatot, majd leengedi a kardját.

"Miért küzdesz ennyire?" kérdezte végül.

Vyth megtörölte a homlokát. "Edzek."

"Ez edzésnek látszik." bólintott Aryn. "De nem csak a tested van mozgásban. Mi az, ami valójában hajt?"

Vyth elfordította a tekintetét. Nem akarta, hogy Aryn meglássa, mennyire nyugtalan belül.

"És ha elveszítenéd azt, ami most hajt... tudnád, merre menj tovább?" kérdezte Aryn halkan.

Vyth nem felelt. Nem azért, mert nem volt válasza. Hanem mert a kérdés túl közel talált.

Aryn még egy pillanatig figyelte, majd egy lépést tett előre. "Gyere velem. Van valami, amit látnod kell."

Aryn némán vezette Vyth-et. Nem sietett, és nem magyarázta, hová mennek. Az ösvény keskeny volt, két oldalt magas fák hajlottak föléjük, lombjuk szinte teljesen eltakarta a nap fényét.

Végül a fák sorai mögött feltűnt egy apró, mohával benőtt kőépítmény. A kövek régiek voltak, némelyik megrepedezett, de az egész helyből valami szelíd béke áradt.

"Régen ez a hely a vándoroknak adott menedéket." mondta Aryn halkan, miközben megállt a lépcső alján. "Egy hely, ahol az ember levehette a terhét, mielőtt továbbindult."

Vyth közelebb lépett, ujjai végigsimították a hideg, érdes követ. "Miért hoztál ide?"

Aryn nem felelt azonnal. Felment a lépcsőn, leült az egyik fokra, és tekintetét a szentély nyitott belsejére irányította, ahol egy egyszerű kőlap állt oltár gyanánt. "Vannak harcosok, akik nem csak a világ ellen küzdenek." kezdte lassan. "Hanem azért, hogy a világ világossága megmaradjon."

Vyth a lépcső alján maradt. "És szerinted én… milyen harcos vagyok?"

Aryn halvány mosollyal megrázta a fejét. "Ez nem olyasmi, amit mások mondanak meg. Nem erősebbek ezek a harcosok a többieknél. De tisztábban látnak. És képesek a fényt választani akkor is, amikor minden más sötétségbe borul."

"És ha a fény eltűnik?" kérdezte Vyth.

"Nem tűnik el." felelte Aryn, tekintetét most már rá emelve. "Legfeljebb nem látod. Ilyenkor kell emlékezned arra, hogy létezik. És akkor el kell döntened, hogy elindulsz felé, még ha minden lépés nehéz is."

Vyth elhallgatott. Érezte, hogy Aryn nem üres szavakat mond, hanem egy ajtót nyit előtte, neki pedig el kell döntenie, hogy belép-e rajta.

"És ha rossz irányba indulok?"

"Az ilyen út nem attól válik érvényessé, hogy valaki kijelöli." mondta Aryn nyugodtan. "Attól, hogy valaki elindul rajta. A többi... útközben derül ki."

A szentély csendje körbefogta őket. Vyth tudta, hogy ez a pillanat többet jelentett puszta beszélgetésnél.

És érezte, hogy a döntés súlya már most ott van benne, akkor is, ha még nem tudja, mikor és hogyan fog élni vele.

Aryn nem szólt többet. Mindent elmondott, amit akart, majd felállt, és hátat fordított. Léptei hangtalanul visszhangoztak a kövön, míg el nem tűnt az ajtónyílásban. Nem kért választ. Tudta, hogy a döntés nem itt, nem most fog megszületni.

Vyth egyedül maradt. Tekintete az oltárra szegeződött, gondolatai pedig szétszóródtak, majd lassan újra összeálltak. Lassan végigment magában azon az úton, ami idáig hozta. A kiképzések, ahol minden mozdulatnál úgy érezte, a teste az utolsó tartalékait éli fel. Az ütközetek, ahol a győzelem pillanata sem tudta elfedni azt az űrt, amit a veszteségek hagytak maga után. A pillanatok, amikor szembement az árral, és az is, amikor inkább sodródott vele.

Felidézte azokat, akikre támaszkodott, és akiket elengedett. Kierg-et, akiben hitt, még akkor is, amikor mások már elfordultak tőle. Aryn szavait, amelyek tükörként hatottak rá. És a saját arcát, amit olykor idegennek érzett, mintha valaki más viselné.

Ujjai lassan ökölbe szorultak. Vajon képes megtenni a következő lépést? Készen áll egy olyan útra lépni, amely nemcsak az erejét, hanem a hitét is próbára teszi? Egy útra, ami csak előre vezet.

Még nem tudta a választ.

Vyth végül visszatért a városba. A nap már magasan járt, az utcákon árusok kínálták portékáikat, gyerekek futkároztak a tér szélén. Mégis... valami más volt.

Az emberek pillantásai elkerülték őt. Nem volt nyílt ellenségesség, csak az a csendes kerülés, amit az ember akkor tapasztal, ha a jelenléte nem kívánatos. Egy asszony, aki nemrég még mosolyogva kínált neki kenyeret, most sietve igazította a kosarát, és másfelé indult. Egy kovács, akivel egyszer hosszasan beszélgetett fegyverekről, most csak egy rövid biccentést adott, majd folytatta a munkáját, mintha nem is látta volna.

A főtéren áthaladva megpillantott egy ismerős arcot. Egy kisfiút, aki egykor félénken odalépett hozzá, és megkérte, tanítsa kardforgatásra. Vyth akart neki inteni, de a gyerek szeme kitágult, és egy szó nélkül elszaladt, mintha valami ijesztőt látott volna.

Vyth megállt. A zajos piac körülötte egy pillanatra mintha elnémult volna. Nem tett semmit. Nem fenyegetett senkit. Mégis érezte, ahogy a távolság köztük és közte nő.

És ekkor értette meg. Kierg árnyéka már rajta is ott van. Nem kellett tőrt vagy kardot rántania, hogy féljenek tőle. Elég volt, hogy közel állt valakihez, akire a város többé nem tudott bizalommal tekinteni.

Vyth lassan tovább haladt, figyelve, ahogy az emberek elsietnek mellette. Néhányan köszöntek, de legtöbben továbbra is elfordították a tekintetüket.

A tér szélén, egy kút mellett állva, Llyris figyelte. Nem szólt, csak megvárta, amíg Vyth közelebb ér. Amikor találkozott a tekintetük, Vyth látta rajta, hogy nem pusztán véletlen találkozásról van szó. Llyris szeme mögött kérdések voltak, és egyfajta óvatos, de kitartó kíváncsiság.

Amikor Vyth mellé ért, Llyris csendesen megszólalt.

"Te is látod már, hogy nem maradhat ez így... ugye?"

Nem mondta ki, kiről beszél, mégis mindketten tudták. A rövid csend, ami utána következett, sokkal többet mondott a szavaknál.

Vyth elnézett a tér túloldalára, ahol néhány árus pakolta ki portékáját. A halk beszélgetések és a kocsik nyikorgása mögött mégis ott lebegett az a feszültség, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

"Látom." felelte végül, hangja alig volt több suttogásnál.

Llyris bólintott, de nem kérdezett tovább. Nem volt szükség rá. Tudta, hogy Vyth saját maga is keresi a választ, és talán nincs még készen rá.

A beszélgetés lassan elhalt, és néhány pillanatig csak a tér halk zajai töltötték be a köztük lévő teret. Llyris végül közelebb lépett, és csendben a vállára tette a kezét.

"Ha döntesz, ne másért tedd. Csak önmagadért."

Vyth felnézett rá. A pillantásuk röviden találkozott, majd Llyris elengedte a vállát, és lassan elindult a tér másik oldala felé. Vyth egyedül maradt a kút mellett.

Másnap kora reggel, Vyth a szokásos járőri útvonalán haladt, amikor feltűnt neki, hogy a város szokatlanul nyugtalan. Kisebb csoportok álltak össze a házak előtt, suttogó beszélgetések foszlányai sodródtak a levegőben. Bár a szavak nem mindig voltak tisztán hallhatók, a hanghordozásból egyértelműen érződött, hogy ugyanarról beszélnek.

Egy fiatal Őrző sietett felé. Arcán izgatottság és bizonytalanság keveredett.

"Hallottad?" kérdezte kapkodva.

Vyth lassan megrázta a fejét. "Mit?" kérdezte.

"A Tanács... Aryn vezetésével nyilvános felszólítást adott ki. Kierg-nek el kell hagynia a várost, vagy vállalnia kell az Őrzők Szövetségének közvetlen vizsgálatát."

A szavak úgy ütöttek, mintha valaki hirtelen kirántotta volna alóla a talajt. Nem a tartalma, hanem az, ahogyan megtudta. Nem a Tanácsban, nem hivatalosan… hanem egy fiatal Őrző szájából, az utcán, mint egy közönséges pletykát. A hideg reggel hirtelen még hidegebbnek tűnt.

Vyth nem válaszolt, csak egy pillanatra lesütötte a szemét, hogy elrejtse, mennyire megérintette a hír. A fiatal Őrző idegesen bólintott, majd sietve továbbindult, mintha máris máshol lenne dolga.

Az utca túloldalán két kereskedő hajolt össze, egy asszony pedig a kút mellett magyarázott valamit a mellette álló férfinak, közben sűrűn pillantva Vyth felé. A mondatok elmosódtak a távolságtól, de a pillantások beszédesek voltak.

A hír futótűzként szaladt végig a városon.

Vyth késő délután érkezett az elhagyott kiképzőhelyre. Kierg a gyakorlótér szélén állt, háttal Vyth-nek. Nem edzett, nem mozdult, csak a távoli hegyeket nézte.

"Hallottam." mondta Kierg, anélkül hogy felé fordult volna. Hangja nyugodt volt, de valami keményen feszült a szavai mögött. "Úgy tűnik, rám már nincs szükség."

Vyth közelebb lépett, próbálva keresni a megfelelő szavakat. "Ez nem így van. Még mindig van út visszafelé. Ha vállalod a vizsgálatot, bebizonyíthatod, hogy..."

"Nem akarok visszamenni." vágott közbe Kierg, és ekkor végre felé fordult. A tekintete hideg volt, de nem ellenséges. Inkább olyan, mint aki már eldöntött valamit, és nem hajlandó újragondolni.

Vyth nem szólt, csak várta, hogy folytassa.

"Amikor visszajöttem, azt hittem, talán újra találok valamit... valakit, akiért érdemes maradni." mondta Kierg lassan. "De ahogy rám néznek... ahogy suttognak, amikor elmegyek mellettük... nem az Őrzőt látják. Nem a társat. Csak a fegyvert, amit félnek használni."

Vyth nem válaszolt.

Kierg végül újra elfordult, vissza tekintett a távolba. "Menj haza, Vyth. Ez már nem a te harcod."

Vyth nem mozdult azonnal. Csak figyelte a magas, mozdulatlan alakot, aki egykor a város védelmének egyik szimbóluma volt, most pedig inkább egy idegennek tűnt, akit nem lehet visszahozni onnan, ahová saját maga vonult.

Eljött az este. A város fényei távolról pislákoltak, miközben Vyth a szentély felé tartott. Nem sietett, minden lépésével próbálta rendezni a gondolatait, de azok makacsul keringtek benne.

A szentély környéke csendes volt, ahogy legutóbb is. Belépve a magas falak közé, a kinti világ zaja hirtelen elhalt. Vyth megállt, és tekintete végigsiklott az oltár egyszerű formáin. Nem volt benne semmi különös, mégis furcsán nehéz volt ránézni. Mintha az előző beszélgetés minden szava itt visszhangozna.

Kierg arca újra felvillant előtte. A kiképzőhely poros udvara, a fény, és az a hideg tekintet. Mintha már nem is ugyanabban a világban élnének. A szavai is visszhangoztak benne. "Nem akarok visszamenni."

Vyth lehunyta a szemét. Próbálta elképzelni, milyen lehetett volna, ha másképp alakul minden. Ha Kierg visszatér, és az emberek újra elfogadják. Ha nem kíséri minden lépését a félelem. De a képek nem álltak össze. A valóság sokkal élesebb és ridegebb volt.

Felidéződött Aryn arca is. A nyugodt, de súlyos tekintet, amikor a szentélyhez vezette, és az a hang, ami egyszerre volt biztató és könyörtelenül őszinte. “Nem attól válik érvényessé az út, hogy valaki kijelöli. Attól, hogy valaki elindul rajta.” Akkor még nem tudott mit kezdeni ezzel. Most viszont... most már kezdte érteni.

Leült a hideg kőpadra az oldalfal mellett, és hagyta, hogy a csend lassan köré fonódjon. Nem imádkozott, nem keresett szavakat. Csak figyelt. Figyelte a saját lélegzetét, a mellkasában szorító érzést, és próbálta megfejteni, mi az, amitől ennyire fél. Elfogadja-e Aryn ajánlatát... vagy elutasítja?

Az idő lassan telt. A szentélyben még mindig csak ő volt. Érezte, hogy nem várhat tovább, egy ponton dönteni kell.

Felpillantott az oltárra. Nem kért útmutatást, nem is várt csodát. Csak tudta, hogy ez a pillanat számít. Aztán bólintott, mintha ezzel pecsételné meg az elhatározást. Elfogadja a lehetőséget.

Még egy pillanatig ott állt, majd megkerülte az oltárt, és végighúzta ujjait a hideg kő szélén. Nem tudta megmagyarázni, miért tette, de a mozdulat megnyugtatta. Mintha ezzel elbúcsúzott volna attól, ami eddig volt, és készen állt arra, ami következik.

Ahogy kilépett a szentélyből, a kinti levegő hűvösen csapta meg az arcát. A város fényei még mindig ott pislákoltak a távolban, de Vyth most már másként nézett rájuk.

Aznap este Vyth nem ment haza rögtön. Egyenesen a Templomhoz tartott. A folyosók üresek voltak, csak a fáklyák halk ropogása törte meg a csendet.

Aryn dolgozószobájának ajtaja nyitva állt. Bent Aryn az asztal fölé hajolva jegyzeteket rendezett, de amint észrevette Vyth-et, felegyenesedett.

"Nem zavarom?" kérdezte Vyth.

"Nem." felelte Aryn, és félretolta a pergameneket. "Mi történt?"

Vyth közelebb lépett, és megállt az asztal túloldalán. Hangja nyugodt volt, a szavai pedig tisztán, tétovázás nélkül gördültek ki.

"Elfogadom a lehetőséget, amiről beszéltünk."

Egy rövid pillanatig Aryn arcán meglepetés ült. Nem nagy, csak egy alig észrevehető változás a tekintetében, mintha nem most számított volna erre a bejelentésre. Aztán lassan, elismerően bólintott.

"Tudtam, hogy előbb-utóbb így döntesz." mondta halkan.

Vyth nem válaszolt, de érezte, hogy a kimondott szavak véglegessé tették az elhatározását. Aryn tekintete egy pillanatra még rajta időzött, mintha mérlegelne valamit, majd visszalépett az asztalhoz, és félretolt egy pergament, helyet hagyva az előtte lévő térnek.

"Rendben." mondta végül.

Vyth nem indult el, nem fordult meg, csak állt ott, figyelve Aryn mozdulatait.

Aryn egy aranyszegélyű pergament vett elő. Egy rövid pillanatig a kezében tartotta, mintha mérlegelne valamit, aztán a szemével jelezte Vyth-nek, hogy kövesse.

Egy szűk, félhomályos terembe léptek, ahol a kőpadlón egyszerű, kör alakú minta rajzolódott ki. Aryn megállt a szélén, és komolyan Vyth-re nézett.

"Ez nem a látványról szól, nem egy ünnepség." mondta halkan. "Nem lesz közönség, sem taps. Csak te, és az, amit mostantól képviselni fogsz."

Vyth bólintott. Nem próbált kérdezni, de érezte, hogy a szavai mögött súlyosabb jelentés rejlik.

"Állj a kör közepére."

Vyth odalépett, majd Aryn lassan megkerülte, és elé állt.

"Térdelj le."

Vyth engedelmeskedett. A mozdulat szinte magától jött, mégis érezte, hogy minden izma megfeszül. Aryn lassan elé lépett, és megállt előtte. Egy rövid pillanatig csak figyelte Vyth-et, majd felemelte a kezét, és tenyerét gyengéden a fejére tette. Hangja lassú és ünnepélyes volt, minden szó súllyal esett.

"Ezennel Aranylovaggá avatlak. Feladatod, hogy őrizd a fényt ott is, ahol minden más sötétségbe borul. Hogy kiállj azok mellett, akik már nem tudnak magukért kiállni."

Ahogy a szertartási szavak elhalkultak, a levegőben halk, mély zúgás kezdődött.

Vyth meglepetten emelte fel a tekintetét. Aranyló fény jelent meg körülötte, először csak a talajon derengve, majd lassan felfelé emelkedve. A fény sűrűsödni kezdett, rétegekké vált, és a mellkasán formálódni kezdett a mellvért. A páncél hidegnek tűnt, mégis kellemes melegség áradt belőle.

A következő pillanatban a vállvédők jelentek meg, majd a kar- és alkarvédők. Mindegyik réteg tökéletesen simult rá, mintha mindig is hozzá tartozott volna. Vyth figyelte, ahogy a lábvért is felöltődik, a fém szinte hangtalanul illeszkedve helyére.

Amikor a fény végül elhalt, a páncél teljes volt. Vyth lassan felállt, tekintetét végigfuttatva a sima, aranyszínű felületen.

Aryn közelebb lépett, és egy pillanatig csendben figyelte. "Most már készen állsz." mondta végül, halk elégedettséggel a hangjában.

Vyth bólintott, de nem szólt. Csak állt a kör közepén, a páncél súlytalan erejét érezve. Tudta, hogy ettől a pillanattól kezdve már nem ugyanaz az ember, aki ide belépett.

Aryn lassan hátrébb lépett, tekintetét rajta tartva. Néhány lépésnyire megállt, majd halkan megszólalt.

"Most már láthatod, ki vagyok valójában."

Mielőtt Vyth reagálhatott volna, vakító fény töltötte be a termet. Nem égetett, de olyan erővel áradt szét, hogy minden árnyék eltűnt. A fény középpontjában Aryn állt, alakja lassan változni kezdett.

Arca ragyogni kezdett, vonásai letisztultak, mintha minden apró emberi tökéletlenséget eltöröltek volna róla. Szemei mélyen fénylettek, és a pillantásuk egyszerre volt békés és felfoghatatlanul erős.

A hátából fénylő alakzatok bomlottak ki, majd tollak formálták őket teljes szárnyakká. Minden toll egy pillanatra felizzott, mielőtt a fény lágy rózsaszín árnyalatban elnyelte volna, és a szárny teljes pompájában kibontakozott.

Amikor megszólalt, hangja mélyebb és tisztább volt, mint valaha, minden szó úgy csengett, mintha közvetlenül Vyth lelkében szólna. Nem csak hallotta, érezte is.

Vyth először meg sem tudott mozdulni. A látvány egyszerre volt fenséges és túláradó, olyan erővel, hogy a mellkasában megfeszült a levegő. Szíve hevesen vert, ujjai önkéntelenül ökölbe szorultak, mintha kapaszkodna valamibe, ami a földön tartja.

A térdei lassan megremegtek, és végül engedtek. Nem erőszakból vagy kényszerből rogyott le, hanem mert a pillanat súlya egyszerűen ránehezedett. Kezei a páncélra estek, mintha az adhatna stabilitást.

Arcán döbbenet és tisztelet tükröződött. Tekintetét nem tudta elszakítani Ylena ragyogó alakjától. Minden mozdulat, minden szárnycsapásnyi rezdülés olyan volt, mintha egy másik világból érkezett volna.

Tudta, hogy amit lát, nem mágia. Ez volt az az igazság, amit eddig elrejtettek előle. Egy titok, ami túl nagy ahhoz, hogy egyszerű szavakkal leírható legyen. És most már biztos volt benne, hogy soha nem felejti el.

A fény lassan elcsendesedett, de Ylena ragyogása nem halványult. Szárnyai mozdulatlanul tárultak szét mögötte, a tollak lágy rózsaszín árnyalatban játszottak.

Tekintete Vyth-re szegeződött.

"Mindig figyeltelek." mondta halkan, de szavai tisztán, mégis súllyal csendültek. "Nem azért választottalak, mert hibátlan vagy. Nem is azért, mert sosem tévedsz. Hanem azért, mert még a legnagyobb bizonytalanságban is képes vagy másokat magad elé helyezni."

Vyth egy pillanatra lesütötte a szemét. Tudta, hogy Ylena mindent látott. A gyengeségeit is. Ylena lassan közelebb lépett, a szárnyai halk suhogással követték a mozdulatát.

"A valódi Aranylovag nem attól lesz erős, hogy harcolni tud." folytatta. "Az erő nem a kardban van, nem a páncélban, nem a mágiában. Hanem abban, hogy képes megőrizni a hitét akkor is, amikor a világ meginog körülötte."

Vyth felnézett rá, tekintetük találkozott. Érezte, hogy Ylena nem pusztán szavakat mond, hanem valami olyat ad át, amit nem lehet könyvből vagy tanításból megtanulni.

"A jövő hamarosan próbára fog tenni." Ylena hangja kicsit mélyebbre váltott, minden szó lassan, nyomatékkal gördült ki. "Nem csak fegyverrel. Döntésekkel. Lesznek pillanatok, amikor nem lesz egyértelmű jó vagy rossz. Amikor a választásaid határozzák meg, ki maradsz."

Vyth nyelt egyet. Számtalan csatát látott már, de ez a gondolat... hogy egy döntés lehet nehezebb a kardnál... valahogy sokkal nyomasztóbbnak tűnt.

Ylena közelebb hajolt, tekintete nem engedte el az övét. "Arra kérlek, őrizd meg az emberséged. Még akkor is, ha minden más elhomályosul. Még akkor is, ha körülötted már mindenki más feladta."

A szavak lassan ülepedtek Vyth-ben. Tudta, hogy válaszolnia kellene, de a nyelve nehéznek tűnt, a gondolatai kuszán kavarogtak. Lassan bólintott, nem mert többet ígérni annál, amit valóban be tud tartani.

"Hű maradok a szívemhez..." mondta végül halkan. "...és az eskümhöz."

Egy pillanatra csend lett. Ylena arcán halvány, meleg mosoly jelent meg. Mintha ezzel a rövid válasszal mindent megkapott volna, amit hallani akart.

Aztán egy lépést hátrált, de a szárnyai még mindig kitárva maradtak. A fényük körülvette Vyth-et, nem vakítóan, hanem védelmező melegséggel. Abban a pillanatban Vyth úgy érezte, mintha az egész világ összes zaját kizárták volna, és csak ez a pillanat létezne.

A hír gyorsan végigsöpört Glelrun-on. Még alig múlt el a nap, és már minden utcában erről suttogtak. Vyth-et Aranylovaggá avatták.

A piacnál árusok hajoltak össze, hangjuk egyszerre izgatott és óvatos.

"Ez jó jel. Talán most már tényleg változni fog valami." mondta egy asszony, miközben friss zöldséget pakolt a kosarába.

"Lehet... de ne felejtsd el, ki mellett állt mindig is." felelte egy férfi, nem is próbálva halkítani. "Az a másik... Kierg mellett."

Az utcákon vegyes volt a hangulat. Voltak, akik őszinte reményt éreztek, mintha Vyth kinevezése egy új kezdet jele lenne. Mások még mindig bizonytalanok voltak, szemükben óvatosság, mintha az Arany páncél sem tudná teljesen elfeledtetni velük a kétségeiket.

Llyris már a Templom előtt várta. Amikor meglátta Vyth-et a bejáratnál, szélesen elmosolyodott.

"Gratulálok." mondta, és nem volt benne semmi udvariassági kényszer. "Büszke vagyok rád."

A szavaiban ott volt az őszinteség, a tekintetében pedig a nyugodt bizonyosság, hogy bármi jön, mellette fog állni.

"Remélem, tudod, hogy jól döntöttél." tette hozzá.

Vyth bólintott. "Tudom."

A város másik végében Kierg is értesült a hírről.

Kierg csak állt, csendben. Arcán halvány, alig észrevehető mosoly jelent meg. Nem gúnyos, inkább valami ritka, visszafogott büszkeség.

"Most már tényleg más oldalakon állunk..." mondta végül. Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette. "...még ha ugyanazért is harcolunk."

Nem volt keserű a hangja, de benne volt a felismerés, hogy az útjaik elváltak.

Az este lassan borult a városra. A suttogások nem halkultak el, a remény és a bizalmatlanság tovább keveredett a levegőben. Vyth tudta, hogy az avatás csak a kezdet volt. A valódi próbatételek még előtte álltak.